Kulturális sokszínűség – a külföldi élet elengedhetetlen velejárója. Nem csak a választott város lakosaival fogsz kapcsolatba kerülni, de esélyes, hogy más expatokkal is, a világ minden tájáról. Sokaknál ez az egyik vízválasztó – mennyire tudod tolerálni a másfajta hozzáállást, mennyire tudsz elszakadni az otthoni, megszokott dolgoktól. Ha ez nem megy, akkor külföldön élni valószínűleg számodra csak végeérhetetlen kínlódás lesz. Ha nyitott vagy, és alkalmazkodó, összehasonlíthatatlanul könnyebb a dolgod, de akkor is keveredhetsz fura szituációkba, nehezebb helyzetekbe.
Itt vannak mindjárt az előítéletek. A negatívak különösen rosszul eshetnek. Irányulhatnak a magyarok, vagy általában a külföldiek ellen.
Olaszországban például előfordult néhányszor, hogy a filmipar egy bizonyos ágában jártasabb urak szeme furamód felvillant annak hallatán, hogy Magyarországról jöttem. Cicciolina és Henger Éva megalapozta a hírnevünket arra, és az sem tett kifejezetten jót a magyar hölgyek megítélésének, hogy az olasz turisták alkalmanként meglepő nyitottságot tapasztalhatnak néhányuk részéről. Ami alapból nem zavar, az már igen, hogy egyesek ez alapján ítélnek meg engem is. Mondjuk a háziorvosom. Vagy a munkatársam.
Oroszországban konkrétan a magyarokkal kapcsolatban nem tapasztaltam ellenérzést, de általában a külföldiekkel szemben igen. A legszélsőségesebb sztorim a következő: a boltban egy idősebb úr szólt hozzám, nem értettem, mondtam neki, hogy nem beszélem a nyelvét. Erre elkezdett velem kiabálni, hogy külföldiek, Hitler, meg 1945. Én meg álltam ott tátott szájjal, mind a 31 évemmel. Én akkor nagyon mérges voltam. Mikor Andrisnak elmeséltem a sztorit, ő jót nevetett rajta. Neki van igaza.
Aztán ott vannak a „pozitív” előítéletek, amik néha lehetnek legalább olyan zavaróak, mint a negatívak. Oroszország: a külföldi férfi gazdag, jó party. Így bizonyos összejöveteleken (couchsurfing találkozók) Andrisnak elég nagy sikere volt a helyi hölgyek körében, egy ideig legalábbis. Amikor viszont megtudták, hogy létezik egy (akkor még csak) komoly barátnő státuszú hölgyemény, én, gyakorlatilag köszönés nélkül hátat fordítottak neki, és mentek a következő kiszemelthez. Én ezt zavaró tényezőként írom le, valaki nem szereti, ha pénztárcának nézik. Van ennek egy másik vetülete is, szintén Oroszországban jellemző, hogy a piacon a zöldség rögtön kétszer annyiba kerül, ha kilóg az akcentusod. Ezt azért már tényleg viszonylag kevesen fogadják jókedvűen, széles mosollyal.
Mindenhol vannak erőteljes skatulyázásra hajlamos emberek. Mi lehet a megoldás? Szituációtól függően megvéded magad (pl. ha hosszabb távon „össze vagy kényszerítve” az illetővel, olasz kolléga), vagy elengeded a füled mellett (orosz bácsi esete), és egyébként megválogatod, kivel tartod a kapcsolatot, kivel nem. Plusz odafigyelsz, hogy te ne ess ugyanebbe a hibába. Ez akár nehezebb is lehet, mint ahogyan első hallásra tűnik. Ha őszinte vagyok magamhoz, be kell vallanom, hogy egy ideje már messzire elkerülöm az orosz piacokat.
Az egyik szembeötlő nehézség külföldön a helyi nyelv ismerete. Elég sanszos, hogy a magyar nem lesz elég, kommunikálni pedig kell. Persze mikor az ember ismerkedik egy új nyelvvel, óhatatlan, hogy belekeveredik néhány röhejes helyzetbe. Jó sok évvel ezelőtt, még az egyetem alatt Olaszországban pincérnőként dolgoztam a nyáron. Sikerült az egyik vendégnek a ház specialitásaként nyúl helyett egy „hülye barmot” ajánlanom. A nyúl coniglio, a barom coglione. Majdnem ugyanaz. :)
Itt Moszkvában most éppen megint lakást keresünk, és mivel valamennyire már gagyogok oroszul, az én feladatom, hogy felhívjam a hirdetésekben megadott telefonszámokat, leegyeztessek találkozókat, majd személyesen megbeszéljem a megbeszélnivalót az ügynökökkel. Nagyon messze vagyok attól, hogy tökéletesen ki tudnám magam fejezni, de nem is ez a lényeg. Ha addig nem szólalsz meg, míg anyanyelvi szintre nem kerülsz, akkor valószínű, hogy örökre néma maradsz. Hibázni kell, abból tanulsz, úgy jutsz előre.
Mondjuk nem volt mindig egyértelmű számomra, hogy meg akarok-e küzdeni az orosszal. Mi elég rövid időre jöttünk ide, és Moszkva után sem haza vesz majd az utunk, hanem egy újabb külföldi országba, ami lehet Kínán át Dubajon keresztül Brazília. Vajon hány nyelvet tudok még megtanulni? Majd kiderül, de egy újlatin és egy szláv nyelvvel a tarsolyomban már elég jól fogok állni. :)
Érdekes kihívásokat jelent a személyes szféra tiszteletben tartása is. Legviccesebb sztorim ezzel kapcsolatban a finn vendégeinkhez kötődik. Két éjszakát töltött nálunk egy pár Helsinki mellől (couchsurfing). Nagyon jól éreztük magunkat együtt, jókat kajáltunk, beszélgettünk. A búcsúzáskor aztán sikerült őket teljesen lesokkolnom két arcra adott puszival. A lány szabályosan ledermedt, úgy nézett ki, mintha pofon vágtam volna, tisztára kivörösödött, szemébe kiült a rettenet. A fiú már talán számított a merényletre, de látszott rajta, hogy ő sem nagyon tudja, mit csináljon, mi az elvárt magatartás. Náluk ez nem szokás, keményen megsértettem a magánszférájukat. Nem akartam, mégis.
Utána egyből eszembe jutott az egyik olasz barátnőm, aki arról lelkendezett, az olaszok mennyire közvetlenek, barátságosak. „Vagy tolakodók.” Mondtam én halkan. Serena először meglepődött, aztán elgondolkozott (!), végül ijedten kérdezte, hogy ő ugye nem volt velem soha tolakodó. Mosolyogtam rajta, persze, hogy előfordult, magyar mércével, de ő olasz, és én úgy is állok hozzá. Tehát a válaszom az volt: Nem, nem voltál tolakodó.
Ami az oroszokat illeti, a magyarok szerintem valahol az oroszok és az olaszok között vannak. És a finnek még az oroszok után. Itt Moszkvában egy puszit azért adunk, ami szintén tud tréfás lenni, mert én reflexből hajolok (hajoltam) a másodikért, el lehet képzelni a szerencsétlenkedést.
Amikor az orosz barátnőmet meghívtam hozzánk majdnem 4 hónap ismeretség után vacsorára, teljesen meg volt illetődve, hogy ezt most komolyan gondoltam-e, ő egész életében vagy hat embert hívott el magához, az intim szférájába, a lakásába. Akkor eszembe jutott, hogy most lehet, hogy én vagyok a tolakodó. :) Minden csak viszonyítás kérdése.
Következő témakör a tabuké. Általában minden kultúrában vannak területek, amiket jó, ha óvatosan közelítünk meg.
Mikor oroszra jártam az egyetemre 2011-ben, a csoportban az arabok és a brazilok voltak a legtöbben. Nem szóltam semmit, mikor az egyik algériai srác elmondta, hogy neki orosz a felesége, ortodox vallású, de majd Allah megtéríti, ha úgy akarja. Nekem ez a gondolkodás furcsa, de nem az én dolgom, minek szóljak bele?
Én soha nem próbáltam meg rábeszélni arab ismerőseimet, hogy ne hordjanak fejkendőt. Esetleg udvariasan megkérdeztem, hogy megy ez náluk, van-e olyan, aki nem hordja, nincs-e belőle problémája. Ismertem egy iraki lányt, aki kieresztett hajjal járt itt Moszkvában, sőt házasságon kívül esett teherbe, és a többi iraki, akik láthatóan viszont vallásosak voltak, nem közösítette ki, teljesen normálisan viselkedtek vele. Erről a hírekben nem olvasni, csak azt írják meg, hogy Angliában vagy Franciaországban hogyan lincselte meg az arab család a megesett lányt. Pedig biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki mást tapasztal.
Az oroszoknál is vannak érzékeny területek, ilyen a második világháború, amire szeretnek úgy gondolni, hogy azt egyedül ők nyerték meg, ők mentették meg a világot, de legalábbis Európát. Ebből kifolyóan minden veterán félig szent, május 9-én, a Győzelem napján sokan kiírják az autójukra, hogy „Köszönet a győzelemért, nagypapi!”, de minimum kitűzik a narancs-fekete emlékszalagot. Olyan témaköröket, mint az orosz (szovjet) katonák viselkedése a „felszabadított” területeken, mondjuk Magyarországon, nem érdemes pedzegetni idegen emberekkel.
És mi van akkor, ha egyszerűen nem érzed jól magad? Ha szerinted nem jól működik a rendszer? Lehetne jobban csinálni? Több a negatívum, mint a pozitívum? Legyünk őszinték, eléggé valószínűtlen, hogy a te két szép szemedért hirtelen minden megváltozna a befogadó országban. Ez a megszoksz vagy megszöksz tipikus esete.
Én azt vallom, ha saját magaddal, a saját életeddel rendben vagy, akkor gyakorlatilag mindenhol megtalálod a pozitívumot, ahol nem lőnek. De ez már egy másik történet. :)
