Élet-úton

Bàr Franciaorszàg legnagyobb kiràlyi kastèlyàròl van szò, amely szàmos fontos törtènelmi esemèny helyszìnèül is szolgàlt hosszù èvszàzadokon keresztül, Fontainebleau nem tartozik a legismertebb ùti cèlok közè. Kàr. Az èpületegyüttes, a hozzà tartozò kertek ès erdő akàr napokra elèg szòrakozàst kìnàlnak.

Magyarul is talàlhatò ròla info a neten, bàr nekem nagyon ùgy tűnik, az oldalak többsège egyazon forràsbòl merìtkezik. Mindenki elmondja, hogy a területen a 12. szàzadtòl èpìtkeznek a francia kiràlyok, hogy nagyjàbòl ebből az időből rànk maradt egy torony, viszont a kastèly mai reneszànsz arculatát I. Ferencnek (1494-1547) köszönheti. Kèsőbb IV. Henrik vègeztetett jelentősebb munkàlatokat itt, de nagyjàbòl minden uralkodò rajta hagyta a keze nyomàt az èpületen. Itt született IV. Szèp Fülöp (Maurice Druon Vaskiràlya), II. Henrik ès Medici Katalin 6 gyermeke, ès XIII. Lajos is. Keresztelők, fogadàsok, fontos làtogatòk, merènyletek, halàl - volt itt minden, ahogy az egy valamirevalò kastèlytòl elvàrhatò.

Mi eddig kètszer làtogattunk el Fontainebleau-ba. Először valamikor ősszel, amikor a kerteket akartuk felfedezni, inkàbb kevesebb, mint több sikerrel. D. akkor èppen nagy gesztenye gyűjtögetős korszakàt èlte, ìgy harminc percenkènt kb. fèl mètert tudtunk haladni. Viszont hosszù (időben, nem hosszra) sètànk vègeztèvel felfedeztünk a vàros sètàlòutcàjàn egy jò olasz èttermet, ahol finomat ebèdeltünk. Il Primo Bacio. (Az első csòk.) Hmmm, jò nèv, bàr a tenger gyümölcsei spaghettit eszegetve nem èppen ez jutott eszembe.

Màsodszor mùlt hèt vasàrnap voltunk a kastèlynàl, ès mivel kellemes kis nulla fok volt időnkènt szitàlò esővel, inkàbb annak belsejèt fedeztük fel magunknak.

Ott volt mindjàrt a Napòleon Mùzeum a XV. Lajos-szàrnyban. Napòleon visszaadta Fontainebleau-nak règi fènyèt. A forradalom idejèn a kastèlyt kifosztottàk, kincseit eladtàk. Az ùjdonsült csàszàr azonban fontosnak tartotta, hogy kifejezze tiszteletèt a règi rezsim felè, ès minden alkalmat megragadott, hogy bemutassa: sajàt kormànyzata a kiràlysàg folytatàsa. A mùzeumban làthatòak a mindennapi èlethez tartozò tàrgyak, ètkèszletek, gyönyörű bùtorok, festmènyek, òràk, szobrok. Az egyik szoba Napòleon tàbori èletènek kellèkeit mutatja be katonasàtorral, fegyverekkel, ìròkèszlettel, ès egy egyszerű utazòköpennyel. Termèszetesen nem maradhat el az emblematikus napòleoni kalap sem. Egy màsik rèszleget a Sasfiòknak, Napòleon ès Mària Lujza fiànak szenteltek. Kiàllìtottàk a kisfiù bölcsőjèt, ruhàit, tanszereit, jàtèkait, amelyek között van mini àgyù, mini kard ès mini pisztoly is.

D. talàlt egy szellőzőt, ami alulròl fùjta a levegőt, odaàllt, hogy a hajàt lobogtassa. Ìgy neki is megvolt a napi betevő szòrakozàsa, szigorùan kulturàlis alapon.

Ùtunkat folytatva az I. Ferenc Galèriàba èrtünk. Mindenhol szalamanderek, a reneszànsz kiràly emblèmàja, valamint nagy F betűk. A terem vègèn Ferenc mellszobra. Művèszek egèsz generàciòi szàmàra szolgàltak mintàul az itt alkalmazott megoldàsok. A terem nagyrèszt olasz mesterek munkàjàt dicsèri: Sebastiano Serlio, Rosso Fiorentino, Francesco Primaticcio. Nekem nagyon tetszett az összhatàs, a kèpek, szobrok, fapanelek összhangja.

A következő szekciò, amin megakadt a szemünk, a bàlterem volt. Ezt is I. Ferenc kezdte el kialakìttatni, de vègül fia, II. Henrik fejezte be a munkàlatokat. Itt tehàt a H betűk dominàlnak, de felfedezhető Medici Katalin emblèmàja is.

IV. Henrik  idejèn viràgzott a màsodik Fontainebleau-i művèszeti iskola belsőèpìtèszekkel, festőkkel. A kastèlyt gazdagon ùjradekoràltàk, ùj galèriàkat, kertet, udvart èpìtettek ki. 

Mivel D. màr nem talàlt ùj, èrdekes szellőzőket, ès a vilàgìtò fènnyel làtvànyosabbà varàzsolt exit tàblàk sem kötöttèk le tovàbb a figyelmèt, kissè szaporàbbra fogtuk lèpteinket. Megnèztük, jobban mondva àtrohantunk a XIII. Lajos-szalonon, az I. Ferenc-szalonon, a Fehèr szalonon ès Mària Lujza szobàin. A trònteremben azèrt kicsit elidőztünk - ez megint a napòleoni időket idèzi N betűivel ès a csàszàri sasokkal.

Szàmunkra ennyi volt a sèta a Fontainebleau-i kastèly termeiben. Nagyon kellemes kèt òràt töltöttünk el ott, bàr ennèl sokkal többet is lehetett volna, ha mindent alaposan megnèzünk. A Kìnai Mùzeumnak pèldául a közelèbe se jutottunk.

Nem baj, van időnk, akàr harmadszor is visszalátogathatunk, majd amikor jobb idő lesz, ès kiviràgzik a kert is. Biztos vagyok benne, hogy meseszèp làtvàny lesz!

Törtènelmi pletykàk:

1657-ben Svèdorszàgi Krisztina itt vendègeskedett. Szolgài e kastèly falai között szùrkàltàk halàlra a trònjàròl lemondott Krisztina volt szeretőjèt, Montaldeschi màrkit, aki a gyanù szerint èrtèkes titkokat àrult el az ellensègnek. Krisztina vendèglátòja, XIV. Lajos àllìtòlag találkozàsukkor emlìtèsre sem tartotta mèltònak az esetet. 

II. (Nagy) Pèter orosz càr is ellàtogatott a kastèlyba, de nem volt elbűvölve attòl, amit itt talált. A tiszteletère rendezett vadàszatròl nem volt jò vèlemènnyel, ahogy az udvar èletvitelèről sem - mi az, hogy itt lazsàlnak, kèsőn kelnek? Különben is. Ez a kastèly tùl kicsi. Nahàt.

1804-ben Napòleon Fontainebleau-ban talàlkozott VII. Piusz pàpàval, aki azèrt èrkezett Franciaorszàgba, hogy csàszàrrà koronàzza a nagy hadvezèrt. 1812 ès 14 között VII. Piusz már fogolykènt tartòzkodott a kastèlyban, mivel nem akart ùgy tàncolni, ahogy Napòleon fütyült. Ezt a "Ki nevet a vègèn?" jàtèkot, mint tudjuk, az egyhàzfő nyerte meg.

Hasznos informàciòk

Fontainebleau-ba tömegközlekedèssel Pàrizsbòl a Gare de Lyonròl lehet kijutni kb 40 perc alatt.

A teljes àrù belèpő 11 euro fejenkènt.

A hònap első vasàrnapjàn ingyenes. Mi is ebből profitàltunk, ès mivel dèlelőtt èrkeztünk, sorba se kellett àllnunk. 

Nyitvatartàs:  oktòbertől màrciusig 9.30-17h, àprilistòl szeptemberig 9.30-18h.

A kiìràsok angol, francia ès spanyol nyelvűek. 

29 hònap nem kis idő. Ennyi telt el azòta, amiòta a legutòbbi posztot feltöltöttem a blogra. 

Sok minden törtènt velünk ebben a majd kèt ès fèl èvben, ebből kettőt emelnèk ki: megszületett gyermekünk, D., illetve Moszkvàbòl àtköltöztünk Euròpa màsik felère, Pàrizs mellè.

D. mèg totyogò, nincs kèt èves, de màr èlt kèt különböző orszàgban, màsik nègyben pedig jàrt velünk nyaralni, ismerkedni, kiràndulni. 

Ha belegondolok, èn ùgy 14 lehettem, mikor először külföldön jàrtam, 18 èvesen làttam először tengert, 32 èvesen òceànt. Első alkalommal 21 èvesen repültem. Kikèrdeztem Anyukàmat, az ő szàmai 24, 29, 68, 24. D. ezen màr mind tùl van, igaz, emlèkezni nem fog ràjuk. Vàltoznak az idők.

Azèrt azt megìgèrem, hogy motorra egyelőre nem pattanunk kis csemetènkkel.

Lelkesedesünk az utazàs irànt tehàt mit sem csökkent az utòbbi èvekben, tèma van bővel, ìgy aztàn ùgy döntöttem, csiribù-csiribà, hogy felèlesztem a blogot Csipkeròzsika àlmàbòl.

Ès hogy mi legyen a "nagy visszatèrő" bejegyzès tèmàja? Benyomàsok az impresszionista festèszet pàrizsi palotàjàròl, az Orsay Mùzeumròl, csipetnyi visszatekintèssel a moszkavai Puskin Mùzeum 19-20. Szàzadi Euròpai ès Amerikai Művèszet Galèriàjàra (a tovàbbiakban Puskin Galèria). Ez utòbbi unalmas neve igencsak izgalmas tàrlatot takar. Na, mit szòlsz, jöhet?

Annak idejèn a Puskin Galèriàt egyedül nèztem meg. Felpattantam a metròra az egyik megàllònàl, lepattantam a màsiknàl, sètàltam egy kicsit, ès màr ott is voltam. Az Orsaynak hàromszor indultunk neki csalàdostòl, mire sikerült bejutnunk. 

Először egy vasàrnap pròbàlkoztunk, amikor a belèpès mindenkinek ingyenes (làsd a cikk vègèn a hasznos informàciòkat). Odaèrtünk, ès leesett az àllunk. Kilòmèteres sor kìgyòzott a bejàrat előtt. Megnèztük helyette a szemben levő mùzeumot (Musée National de la Légion d'Honneur et des Ordres de Chevalerie, nem valòszìnű, hogy lesz ròla bejegyzès). Màsodszor màr inkàbb fizettünk a jegyèrt, mèghozzà előre, interneten, hogy a C kaput hasznàlhassuk, ahol àltalàban nincsenek sokan. Ekkor a parkolàson bukott meg a terv, egyszerűen sehol nem volt hely a közelben. Vègül inkàbb ùgy döntöttünk, visszatèrünk harmadszor is. D. màr kezdett nyűgös lenni, ès zàràsig akkor màr csak 1,5 òrànk maradt. Az on-line vàsàrolt belèpő egyèbkènt vèteltől szàmìtva 3 hònapig jò, ezzel nem volt gond.

Harmadik alkalommal màr elèg felkèszülten èrkeztünk. Jegy kèznèl, parkolò kinèzve (A, B ès C terv is), szigorùan elkerülve az ingyenes napokat dèlelőtt èrkeztünk, amikor vàrhatòan a legkevesebb volt a làtogatò. Ès igen! Megtörtènt a csoda, bebocsàtàst nyertünk!

Nyomàs az ötödik emeletre, ahol az impresszionista mesterek remekművei csak rànk vàrtak. Monet, Manet, Pissarro, Sisley, Renoir, Degas. Itt is èrvènyes, amit a Puskin Galèriàròl ìrt cikkemnèl ìrtam: a lista közel sem teljes. Gyönyörű művek, igazi lelki feltöltődès volt az a nèhàny ott töltött òra.

Sok festmèny, vagy inkàbb tèma màr ismerős volt Moszkvàbòl, hiszen a festők többször is feldolgoztàk őket. Ìgy Degas balerinài, Monet Giverny-i kertje ès vìzi liliomai, Sisley Louveciennes-i tàjai itt is, ott is feltűnnek. Szerencsère.

Persze ez csak a jèghegy csùcsa. Az Orsay gyűjtemènye sokkal nagyobb, meg sem pròbàlom azt rèszleteiben bemutatni. (A teljes kollekciò megtalàlhatò az interneten a mùzeum oldalàn.) Mi kèt òràt töltöttünk el a kèpek nèzegetèsèvel, ès ebbe csak az ötödik emelet fèrt bele, valamint a màsodik emeleten Van Gogh művei. 

Inkàbb ahhoz a mòdszerhez fordulok, mint annak idejèn a Puskin Galèriàjànàl: ìrok egy-kèt sort nèhàny szemèlyes kedvencről. 

Renoir ès A hinta (1876). Nagyon jòlesett a kèp hangulata, a mindennapok egyszerű vidàmsàga, amit megragad, a belőle àradò napfèny. Joie de vivre, az èlet szeretete - ìgy lehetne legrövidebben jellemezni Renoir munkàjàt.

Berthe Morisot ès A bölcső (1872). Az impresszionizmus egy kevèsbè ismert kèpviselőjèről van szò, egy hölgyről, aki szìvesen nyùlt a női lèthez kapcsolòdò tèmàkhoz. Itt testvèrèt, Edmàt àbràzolja, amint kislànya bölcsője fölè hajol. Gondolom, D.-nek is tetszett a kèp, mert mikor felhìvtam rà a figyelmèt, nem lőtte el az àltala mostanàban oly nagy szeretettel hangoztatott "Nem szereti babàt!" (màrmint a többi gyereket) mondatot. 

Monet ès Az ebèd (1874). Viràgok illata, simogatò napfèny, csendes, nyugodt boldogsàg. Valòszìnűleg mondjuk 10 èvvel ezelőtt ezt a kèpet nem vàlogatom be a kedvenceim közè, de ma màr sokkal közelebb àllnak hozzàm ezek a csalàdi idillt felidèző remekművek. Kivàlasztottam közülük Az ebèdet, de ott van mèg A pipacsmező vagy A lakàs egy sarka is.

Courbet: Etretat sziklài a vihar utàn (1870). Legyen elèg annyi, hogy màr tervezzük a normandiai körutunkat. (Na jò, nem kizàròlag a festmèny hatàsàra.) Etretat partjait nem csak Courbet festette meg, Monet-nak is született ott alkotàsa, de nekem ez a munka tetszett a legjobban.

Persze ez a nèhàny kiemelt festmèny leginkàbb az èn jelenlegi èletemről, lelkiàllapotomròl àrulkodik. Bizony ahhoz, hogy kivàlaszthasd a sajàt kedvenceidet, el kell utaznod Pàrizsba.

Ami azt illeti, D. is lelkesen vadàszta a kèpeken az őt èrdeklő rèszleteket: viràg, alma, tehènke, husi, cici. Aztàn hazafelè menet megkèrdeztük tőle: "Tetszett? Mit làttunk a mùzeumben, Kicsim?" "Tiktakkos òràt!" Majd kissè szemrehànyòan: "Nem tiktakkolt." Ès tènyleg. Volt az is.

Hasznos informàciòk:

Az Orsay nyitvatartàsi ideje 9.30-tòl 18-ig, csütörtökön 21.45-ig. Hètfőn zàrva.

Belèpő: 12€ a teljes àrù jegy. 16.30 utàn 9€, csütörtökön csak 18 òra utàn. 

Ingyenes a belèpő 25 èv alatti EU àllampolgàroknak; 18 èv alatt mindenkinek; a hònap első vasàrnapjàn (nagy a tömeg).

On-line kicsit dràgàbb a jegy, olyan 1,50€-val, ennek fejèben hasznàlhatod a C kaput, ahol elvileg rövidebb a sor. (Garancia nincs.)

Tömegközlekedès: 12-es metrò Solferino megàllò, illetve RER C Musée d'Orsay megàllò.

Tipp: àltalàban dèlelőtt kevesebben vannak, èrdemes akkor menni.

Most már két hete itt vagyunk Ausztriában, de az időjárás nem sokszor kényeztetett minket napsütéssel, amolyan igazi nyári idővel. Ahogy hallom, ez otthon sincs másként. Ezért a látogatást Hellbrunn kastélyába mindig csak halogattuk. Ez a 17. században épült palota a vízi játékairól híres, meg csodálatos kertjéről, az ilyesmit meg jobban szeretjük szép időben megnézni, ugyebár. Nos, ha erre vártunk volna, azt hiszem, idén nem lett volna szerencsénk megismerkedni Marcus Sitticus hercegérsek sajátos humorának termékeivel. Ezért szombaton végül elindultunk, lesz ami lesz alapon.

A birtok Salzburgtól délre található, az állatkert közelében. Nem nehéz ráakadni, mindenhol ki van táblázva, mint a város egyik legnagyobb nevezetessége. Ahogy arra már utaltam, az építkezést Marcus Sitticus von Hohenems salzburgi hercegérsek megbízásából kezdték meg. Sitticus 1612-ben börtönöztette be nagybátyját, Wolf Dietrich von Raitenaut, aki aztán 6 évvel később fogságban halt meg a salzburgi várban. Maga Sitticus szinte azonnal fontos építkezési projektekbe kezdett, nekiállt a katedrális barokk stílusban való felépítésének, egy évvel később pedig a hellbrunni munkálatok is elindultak. Az utóbbi az olasz származású építész, Santino Solaris nevéhez fűződik. (Ugyanő vette végül át a székesegyház terveinek kidolgozását is a szintén olasz Vincenzo Scamozzitól.)

Marcus Sitticus maga is részben olasz származású volt, hosszú ideig élt is a napfény országában. Minden kétséget kizáróan ismerte a Milánótól északkeletre, Lainate községben található Villa Littát, melynek kertjében szintén játékos szökőkutak várják a nagyérdeműt. A konstrukció mintegy harminc évvel előzte meg Hellbrunn vízi játékait, így valószínűleg annak inspirációjául szolgált.

A kastély maga nem különösebben nagy, bár tekintetbe kell venni, hogy csak nappali tartózkodásra volt berendezve, hálóhelyiségeket nem is alakítottak ki benne. A meglevő termeket fogadásokra, bankettekre, szórakozásra, a vendégek elkápráztatására használták. Az audioguide, amit a 10.50 eurós belépőért kapunk, érdekes történetekkel szórakoztat minket a 30-40 perces túra alatt, miközben egyik szobáról a másikra vándorlunk. A falakat több helyen valamilyen okból különlegesnek számító állatokról és növényekről készült képek díszítik, amelyek egykor a hercegérsekek tulajdonát képezték. Ilyen volt a hatalmas albino szarvas festménye, amit az akkori uralkodó kapott a svéd királynőtől, Krisztinától (szintén valamikor a 17. században). Számomra leginkább az volt fura, hogy a gyűjteményben helyet kapott egy nagy napraforgófej ábrázolása is – abban az időben ez a növény abszolút ritkaságnak számított, hiszen viszonylag nemrég került erre a vidékre a messzi Peru területéről. Hogy a „közönséges” kis szotyivirág mekkora tiszteletnek örvendett akkoriban!

Hellbrunn igazi nevezetességei azonban a vízi játékok. És méltán. Bár vonakodva oldalogtunk kapujához, végül nagyon örültünk, hogy részt vettünk a túrán. Ehhez idegenvezetőt biztosítottak, nem a már megszokott audioguide-ot – és erre jó okuk volt, mint az később kiderült.

Az első nevezetesség a kertben a híres bankettasztal. Egy kőből készült alkalmatosságról van szó, ahol nyaranként, kellemes környezetben folyt a dínom-dánom, eszem-iszom. Aztán a vigasság vége felé a vicces hercegérsek gondoskodott róla, hogy vendégei ne csak átvitt értelemben legyenek elázva – egy titkos kapcsoló segítségével elindította a székekbe, és az asztal környékére beépített spriccelőket, csiklandós kis vízsugarakat irányítva ezzel a társaságra. Nem csak a szem nem maradhatott szárazon. Valahogy eszembe jutottak a gólyatáborok vizes pólós játékai... ;)

Erről persze minden jól értesült turista tudhatott, hiszen gyakorlatilag az összes Hellbrunnról szóló kiadvány foglalkozik az asztallal. Igen ám, de valahogy elfelejtik megemlíteni, hogy ugyanezzel viccel meg mindet, látogatókat a kísérőnk is, váratlanul bekapcsolva az ösvények mellett, vagy a falra szerelt szobrokba elrejtett spriccelőket! Hát ezért nem volt ide elég a gépi idegenvezetés!

Az egész nagyon jó móka volt. Éppen elnéző mosollyal figyeltem, ahogy a gyerekek nevetve futkároznak a vízsugarak alatt, amikor hirtelen én is kaptam egy löketet hátulról, teljesen váratlanul. Szóval csak óvatosan a kamerákkal, fényképezőgépekkel, jobb őket biztonságba helyezni, vagy eleve vízálló változatukkal felszerelkezni.

A lényeg, hogy az egész kert egy nagy mulatság. Van itt hidraulikával hajtott színház (1750-ből), amelynek 200 fafigurájából 130 mozog, közben víziorgona szól, Mozart Don Giovannijából adva elő egy részletet. Tátott szájjal bámulod az előadást mindenről megfeledkezve, amikor hirtelen egy oldalról, felülről, vagy hátulról érkező víznyaláb emlékeztet rá, hol is vagy. Gyanútlanul mész át a mesterséges barlangban az egyik teremből a másikba, amikor hirtelen vizes lesz a lábad – ismét egy vízsugár. Elég hamar megtanulod, hogy rendesen körülnézz, odafigyelj, hova lépsz.

Az egészet a területen található rengeteg természetes forrás teszi lehetővé, amit aztán a 17. századi mérnökök zseniálisan alkalmaztak játékaik kialakításánál. A mai napig az eredeti, áram alkalmazása nélküli rendszer működik, csak a csövek készülnek rozsdamentes fémből az eredeti faszerkezetek helyett.

Mi nagyon élveztük a kastélyban töltött másfél-két órát. Igaz, közben az égiek is becsatlakoztak a buliba, és ránk küldtek ráadáskén egy kis esőt is, úgyhogy gyorsan újra kellett kalkulálnunk a programunkat. Eredetileg mozit terveztünk Hellbrunn után, ehelyett azonban haza kellett autóznunk átöltözni, megszárítkozni. De ilyen élményben még soha nem volt részünk, és az biztos, hogy erre mindig emlékezni fogunk.

Külön köszönet Szélerőműnek, aki a Salzburg, barokk ékszerdoboz Európa közepén című bejegyzés kommentjeiben ajánlotta Hellbrunnt!

http://elet-uton.blog.hu/2014/08/18/salzburg_barokk_ekszerdoboz_europa_kozepen#comments

Salzburg Ausztria legrégibb városa, lakosainak számát tekintve pedig negyedik a sorban. A Salzach folyó két partján terül el az Alpok északi vonulataitól övezve. Alapvetően barokk hangulatú belvárosa 1997 óta az UNESCO Világörökség része. Ezek után nem csoda, hogy úgy döntöttünk, az idei nyaralásunkat itt fogjuk eltölteni. Kultúra, történelem, gyönyörű tájak – ennél nehéz jobbat elképzelni.

Már a neolitikum idején éltek itt kisebb csoportok, az i.e. 5. századtól kezdve pedig kelták lakták a területet. A rómaiak Augustus idején alakítottak ki egy nagyobb települést az itt található több, elszórt emberi lakhelyből, aminek i.sz. 45-ben megadták a municipiumi rangot is. Neve Juvavum volt. Juvavumból a 7. századra nem maradt más, csak egy nagy halom rom. Szent Rupert tevékenységéhez köthető a város újjászületése, aki a 7 század végén, 8. század elején élt, és fontos hittérítő munkálatokat végzett a mai Ausztria és Németország vidékein. A környékbeli sóbányák miatt nevezte el a volt római várost Salzburgnak, „sóvárnak”, ahol alapított egy kolostort, megteremtve az újabb fejlődés alapjait. Szent Rupert földi maradványai ma a salzburgi székesegyházban pihennek. Salzburg a 8. század végén lett önálló érsekség Arno vezetése alatt, aki Nagy Károly jó barátja volt.

Már egy hete itt vagyunk, de az első napokban sokat esett az eső, ezért a látnivalók sorában a múzeumokat vettük előre.

Először a Hohensalzburg-erődöt néztük meg. 1077-ben kezdte el építtetni az akkori érsek, Gebhard. Gebhard az invesztitúraharcban a pápa mellett állt, a német viszonylatokban pedig az ellenpápát támogatta IV. Henrikkel szemben. Ezekben a zavaros időkben érthető módon szüksége volt egy erős háttérre és védelemre. A várat a későbbiekben számtalanszor bővítették, mai formáját és méretét a 16. század elején érte el.  Ez ma az egyik legnagyobb, épségben megmaradt középkori vár egész Európában. Az erődítményt a történelem folyamán egyszer támadták meg, 1525-ben a német parasztfelkelések idején volt ostrom alatt. A napóleoni háborúkban harc nélkül került a franciák kezére. Ezután nem sokkal a salzburgi hercegérsekség elvesztette szuverenitását, egy ideig többször cserélt gazdát, végül a Habsburg Birodalom részévé vált.

Az erődbe ma libegővel is fel tudunk jutni, mi ezt a megoldást választottuk. Megnéztük a hercegek lakrészeit, fogadótermeit. Egy szakasz a régiek életét mutatja be, ki vannak állítva konyhai eszközök, bútordarabok, a mindennapi élet kellékei, máshol a tortúrához alkalmazott tárgyakat, esetleg fegyvereket, vagy hangszereket láttunk. Vannak a modernebb időszakokat idéző részek is, amelyekben elsősorban az első világháborúban használt felszerelések, technikai eszközök kaptak helyet.

A váron belül van egy harminc perces túra, amelyen egyszerre negyven ember vehet csak részt, itt sorba kellett állnunk, de megérte. Kaptunk egy magyar nyelven is igényelhető audioguide-ot, ami részletes leírást adott a látnivalókról. Ennek keretében körbevittek minket néhány további teremben, illetve felmentünk a vár legmagasabb tornyába, ahol aztán alaposan körülnéztünk, miközben mindenféle hasznos információt kaptunk a várról és a város nevezetességeiről. Talán mondanom sem kell: a kilátás felejthetetlenül gyönyörű.

Összesen végül 2,5-3 órát töltöttünk az erődben, a belépő a libegő használatával együtt 11.30 euró volt fejenként.

A második napon befizettünk a Domquartier nevű túrára, amely 2014 májusa óta áll a turisták rendelkezésére. A teljes hozzáférést biztosító belépő 12 euro. Ennek keretében megnéztük a székesegyházat, a Ferences templom és a Szent Péter-főapátság kiállítását, a Képgalériát, a régi rezidencia termeit és a Salzburg Múzeumot az új rezidencia épületében. Az egész körülbelül négy órát vett igénybe. A végére eléggé elfáradtunk, szó se róla. Az árban szintén benne van az audioguide, de itt nincs magyar nyelvű készülék. Andris angolt kért, és olaszt… és a kettő nem egyezett. Az olaszból egy csomó információ hiányzott, főleg a vége felé, az egyházi témájú termeknél. 

Nekem legjobban a régi rezidencia termei tetszettek. Megnézhettük a fogadó- és lakószobákat, valamint a képgalériát, ami 16-19. századi festők műveit vonultatja fel. Egyik termében adott elő az udvar előtt első ízben az akkor hat éves Mozart. A palota funkciójából kifolyóan a századok során számos híresség, történelmi személyiség, koronás fő fordult meg itt, például I. Ferenc József is, akiről két festmény is látható a trónteremben. Az ő idejében Salzburg már nem volt önálló hercegérsekség, a Habsburg-koronához tartozott. Az erről szóló szerződést is a palota egyik termében írták alá.

Nagyon sok érdekes adatot kaptunk a gépi idegenvezetőtől a falakat díszítő freskókról, melyek többsége Nagy Sándor életét és tetteit idézik. Őt nagyon szerették a hercegérsekek, számukra az abszolút hatalmat testesítette meg, amelyre ők is törekedtek. A hálószoba plafonján például a pihenő Sándor ábrázolásával találkozunk, aki kezében egy fémgolyót tart. Ha túlságosan elszunnyadna, a golyó belegurul az ágy mellett levő fémedénybe, és csörömpölésével felébreszti Sándort. Ez jelképezi, hogy egy uralkodó figyelme soha nem lankad, mindig éber marad, hogy birodalmán őrködjék. A különböző szobák berendezése szintén rászolgál figyelmünkre: VI. Lajos francia király korabeli asztalok, székek, díványok, asztali órák, kandallók, fali szőttesek, hogy csak néhányat említsek.

A régi rezidenciával szemben van az új, amit Wolf Dietrich érsek kezdett el építtetni a 16. század végén. Wolf Dietrich után még három hercegérsek dolgozott a lakóházon. A harangtornyot a 17. század végén emeltette Johann Ernst von Thun érsek. 2007 óta a Salzburgi Múzeumnak ad otthont az épület.

A város legfontosabb vallási épülete kétségtelenül a székesegyház. Helyén már a 8. században állt katedrális, amelyet Szent Virgilnek és Szent Rupertnek ajánlottak. Az ő szobraik ma is megtalálhatóak a főhomlokzat előtt Péter és Pál társaságában. Az eredeti konstrukció a 12. században támadások következtében leégett, de nem sokkal pusztulása után román stílusban újjáépítették. Az új épület 1598-ig állt, amikor egy újabb tűzvész következtében megrongálódott. Az akkori hercegérsek, Wolf Dietrich úgy döntött, nem érdemes megmenteni a megmaradt részeket, lebontatta az egész épületet. Az új székesegyházat a 17. század elején húzták fel, a korai barokk jegyeit hordozza magán. A második világháborúban bombatámadás érte, ezért ismét munkálatok, majd újabb felszentelés következett, immár a harmadik. A katedrálisban is működik múzeum, ahol 1300 év egyházi történet kincseit tekinthetjük meg.

A székesegyháztól 2 perc sétányira van a Ferences templom. Történetük nagyon hasonlóan indul: Szent Virgil, aztán a 12. századi támadások Barbarossa Frigyes követőitől. A Ferences templom azonban nagyrészt máig megőrizte 15. századi gótikus külsejét, noha belsejét részben a 18. században barokk stílusban átalakították. Ma ingyen látogatható, ahogy említettem, a Domquartieren belül megnézheted kincseinek egy részét.

Ezen kívül meglátogattuk már az állatkertet és a Tudományos és Természeti Múzeumot, valamint átruccantunk Németországba néhányszor, nem lógatjuk a lábunkat. Nagyon sok időnk van a további kalandokra is, még olyan 10 napot leszünk itt. Mindenképpen beszámolok majd a többi felfedezéseinkről is! Esetleg ha jártál már erre, és van javaslatod, mire szakítsunk mindenképpen időt, ne habozz, írj egy kommentet gyorsan! Köszönöm! ;)

A képen: kilátás a Hohensalzburgból, székesegyházzal, Ferences templommal, Szent Péter-főapátsággal, távolban a Mirabell-kastély épületével

Hétfő óta nyaralásra adtuk a fejünket, ezért a közeljövőben minden valószínűség szerint kicsit ritkábban fogok jelentkezni. Most viszont jöjjön egy teljesen friss élmény összefoglalója a tegnapi bajorországi kirándulásunkról!

Azt hiszem, akinek lelkébe akárcsak egy csepp romantika is keveredett, annak érdemes élete során legalább egyszer elzarándokolni Schwangauba. Itt találhatóak Hohenschwangau és Neuschwanstein kastélyai, amiből különösen az utóbbi méltán híres világszerte. Testet öltött álom, kőbe dermedt zene. Magasztos, fennkölt, de megközelíthetetlen is, és talán egy kissé melankolikus.

II. Lajos bajor király kezdte el az építési munkálatokat 1869-ben. Szegény Lajost nem szégyellték az „Őrült” melléknévvel illetni. Kissé hízelgőbb, bár nem éppen erős uralkodóhoz illő jelzői a „Mesekirály”, vagy a „Hattyúkirály”. Az ő uralkodása alatt indult el és valósult meg Németország egységesítésének folyamata. Bajorország szuverenitása már 1866-ban elveszett, és Lajos mindössze két év uralkodás után Poroszország királyának, nagybátyjának, I. Vilmosnak a vazallusa lett.

Ezután a huszonéves Lajos egyre inkább egy általa kreált álomvilágba menekült, így próbálta közelebb hozni magához az abszolút monarchiáról dédelgetett, idejétmúlt elképzeléseit. A nappalokat végigaludta, hogy aztán éjszaka tombolja ki elfojtott vágyait. Kitűnő allegóriája ez kifordult életének.

Építési szenvedélyén és zene iránti rajongásán keresztül utazott vissza letűnt korokba, amik közelebb álltak az ő értékrendjéhez, de amivel praktikusabb gondolkodású minisztereiből csupán kemény rosszallást sikerült kiváltania. Végül azzal az ürüggyel, hogy a király őrült, megfosztották trónjától, és elvitték Bergbe, ami 90 kilométerre található északkeletre Neuschwansteintől, akkori tartózkodási helyétől. Néhány nappal később megtalálták a király, és annak pszichiáternek a holttestét a Starnbergi-tóban, aki őt őrültnek nyilvánította (1886). A mai napig nem lehet biztosan tudni, mi történt valójában.

Az biztos, hogy Lajos mindig is eléggé különcnek számított. Gyermekkorában az apja, II. Miksa kemény kézzel nevelte őt is, öccsét is, Ottót, aki szintén nem volt éppen stabil elmeállapotú. Alig kaptak enni, gyakori volt a testi fenyítés. Hideg, szeretet nélküli, barátságtalan környezetben cseperedtek fel a királyfiak. A felnőtt Lajos furcsa volt, antiszociális, kerülte a társaságot, utálta, ha hozzá értek. Gyakran voltak dühkitörései, ekkor kegyetlenül rátámadt környezetére, szolgáira. Ahogy azt már megjegyezetem, csak a zene és az építészet érdekelték. Soha nem nősült meg, ránk maradt forrásokból, naplóinak másolataiból tudjuk, hogy homoszexuális volt, amely késztetéssel keményen küzdött mélyen katolikus gondolkodásmódja miatt. Újabb hasadás amúgy is törékeny pszichéjében.

Visszatérve a kastélyra, Neuschwanstein terveinek kidolgozásával II. Lajos - megint csak elég különc módon - egy díszlettervezőt, Christian Jankot bízott meg. Számos építész dolgozott aztán azon, hogy a színházi szakember elképzelései megvalósulhassanak. Talán ebből is adódik, hogy a kastély stílusát szinte lehetetlen meghatározni, több elemet is ötvöz a gótikus behatástól kezdve a móron át a barokkig. Lajos többször hangoztatott kérése volt, hogy az épület a letűnt középkort idézze, amikor a királyok még valóban uralkodtak, és az emberek a lovagi értékekhez igazították lépteiket. Idealizált világ ez, amilyen soha nem volt, valószínűleg soha nem lesz, de az egyetlen, amiben Lajos valamennyire otthon érezte magát.

Egy király utolsó menedékét láthatjuk tehát Neuschwanstein kastélyában, ahol a visszahúzódó Lajosnak nem kellett szembenéznie az őt körülvevő valóság nyersségével. Akinek sikerült feljutnia a sziklás hegyoldalon, azt az ősi sagákat idéző mesevilág légköre fogadta. Ez itt Lohengrin, Tannhäuser, Sigurd és Gudrun világa, melyhez Wagner is visszanyúl operái komponálásánál.

A középkori ihletésű díszlet mögött az akkori, 19. századi legmodernebb technológia rejtőzik: elektromos áram, vízvezetékek, hideg és meleg folyóvíz, öblítős toalett, fűtés szolgálta a király kényelmét.

II. Lajos 1886-os halálakor a kastély még közel sem volt kész, a tervezett 360 szobájából például csupán tizennégyet fejeztek be akkorra. Ez nem is csoda, ha figyelembe vesszük a szűkös anyagi lehetőségeket egyik oldalról, illetve az aprólékos munkát a másikról, amit az uralkodó elvárt.    

Ma már Németország egyik leglátogatottabb turistalátványossága Neuschwanstein, évente 1,4 millió embert fogad. Képe generációk emlékébe vésődött bele már kisgyerekként Walt Disney-nek köszönhetően, aki hercegnői kastélyait róla mintázta.

Az egyetlen negatívum talán, amit látogatásunkkor tapasztaltunk, éppen ehhez kapcsolódik: iszonyat nagy a tömeg mindenhol. Sorba kellett állnunk, hogy parkolóhoz jussunk, aztán azért, hogy jegyet válthassunk a buszra, ami felviszi az embereket a kastélyhoz, és ahhoz is, hogy végül felszállhassunk a járműre. Azt a néhány órát, amit fent töltöttünk az épületnél, nagyrészt két fő tevékenység töltötte ki: más turisták kerülgetése, és aktív sóhajtozás, hogy ez is, meg az is milyen gyönyörű. Mert valóban az, lélegzetállítóan szép.

A sziklát, amin az épület áll, magas hegyek veszik körül, amelyekről fürge hegyi patakok szaladnak a mélybe. Lent a völgyben egy tó terül el csillogóan kék vizével, az Alpsee bei Schwangau. A levegő friss, tiszta, körös-körül erdők.

A legszebb rálátás a kastélyra a Mária-hídról nyílik, amit még II. Miksa építtetett feleségének, aki szeretett a környéken barangolni és gyönyörködni a kilátásban. Ezt azonban mindenki tudja, ezért a hídon is mindig hatalmas a tömeg, mindenki megpróbál legalább egy selfiet készíteni Neuschwansteinnel.

Mi még aznap meglátogattuk az innen kb. 50 kilométerre levő Linderhof kastélyt is, amit szintén II. Lajos építtetett, de erről bővebben talán majd máskor.

Addig is minden jót, szép nyarat, hasonlóan mesés élményeket kívánok Neked!

Múlt hét vasárnap vendégségben voltunk egy orosz családnál. Elláttak minket mindenféle földi jóval: volt scsí (savanyúkáposzta-leves) tejföllel, kocsonya disznóhússal (холодец), halas-céklás-tojásos saláta, aminek nem emlékszem a nevére, blini (palacsinta) lazaccal. Minden kicsit ismerős, de mégis nagyon más. Desszertnek házi fagylalt – hohlomai edényekben tálalva.

Innen jött mai témám ötlete. Nekem nagyon tetszenek ezek az arany, vörös, fekete színekben pompázó faedények. Praktikus kis agyammal néha nehezen tudom felfogni, miért kér tőlünk mindenki ajándékba matrjoska babát, amikor itt vannak ezek a kézműves termékek, amik nem csak gyönyörűek, de még hasznosak is. Lehet, hogy nem eléggé ismertek, és így fel sem merülnek, mint alternatíva?

A hohlomai edényeket hagyományosan Nyizsnyij-Novgorod területén készítik, nevét egy kis településről kapta, ahova a környékbeli mesterek bevitték műveiket eladásra. Története a művészettörténészek többsége szerint a 17. századra nyúlik vissza, Alekszej cár, valamint az orosz ortodox egyházon belüli szakadás idejére. Ekkor az újításokkal egyet nem értők menekülni kényszerültek a fővárosból. Sokan közülük keletre tartottak, a Volga folyó környéki rengetegekbe, Nyizsnyij Novgorod régiójába. Állítólag volt közöttük néhány ikonfestő is, akik aztán megmutatták a helyi kézműveseknek az általuk használt festési technikákat, színeket. A mesteremberek aztán összeötvözték saját régi tudásukat az újonnan tanulttal, és ebből született ez a jellegzetes eljárás, a könnyen felismerhető minta.

Az biztos, hogy az egyházszakadás sok problémát okozott Oroszországban. Emlékszem, a Tretyjakov Képtárban is láttam egy festményt erről az időszakról, ami nagyon megütött, Szurikov egy képe, a címe: Morozova bojárasszony. Itt látható a festmény a galéria honlapján: http://www.tretyakovgallery.ru/en/collection/_show/image/_id/218. Feodoszia Prokopjevna Morozova két ujját felmutatva jelzi, hogy ő továbbra is a régi tradíció szerint veti a keresztet. Mindhalálig.

A véletlen úgy hozta, hogy a hohlomai edények első ránk maradt említése is a Morozov-családhoz kötődik az angol nyelvű wikipedia szerint. 1659-ben Morozov bojár 100 festett, ónnal polírozott faedényt rendelt, valamint számos boroshordót különböző méretben, hasonlókat ahhoz, amilyeneket korábban már birtokolt. Az egyházi reformok 1652-ben kezdődtek, a szakadás 1666-ban történt, az üldözések pedig nagyrészt az 1680-as évektől indultak, tehát nekem nagyon úgy tűnik, valamelyik sztori a kettő közül nem igaz: vagy nem a hohlomai edényekről, hanem mondjuk, azok valamilyen előfutárjáról beszél Morozov, vagy a stílus nem a menekülők közreműködésével fejlődött ki.

Az biztos, hogy az edények csillogó aranyszínének eléréséhez ezüstöt használnak és ónport, nem valódi aranyat. A felületet egy speciális vegyülettel kezelik, majd háromszor-négyszer kiégetik kemencében, így érik el ezt a ragyogó színt, és azt, hogy a fa ellenállóbb, tömörebb lesz. A tárgy szinte fémes jelleget nyer amellett, hogy természetesen súlya továbbra is csekély.

Hagyományosan három szín használatos, amelyekkel az ikonok festésénél és a kéziratok dekorálásánál is gyakran találkozunk: a vörös szín a szépséget jelképezi, az arany a mennyei fényt, a fekete pedig az emberi lélek megtisztulásának folyamatát. A virág-, gyümölcs- és levélminták a bőséget szimbolizálják, a jólétet és a vidámságot. Nekem inkább a magasztos és fenséges szavak jutnak róluk eszembe, de ez csak én vagyok. A benyomás mindenképpen pozitív.

A hohlomai művészetet a szovjet időkben ismerte meg a világ, akkor rángatták elő a feledés homályából, és milyen jól tették. Szerintem nekünk is volt otthon gyerekkoromban egy-két kanalunk, ki tudja, hogy került hozzánk. Anyukámmal beszélgettünk erről, de ő abszolút nem emlékszik semmi ilyesmire. Ez a rejtély tehát még megoldásra vár. ;)

Ami pedig téged illet, jó volna hallani felőled: találkoztál már ezekkel a mintákkal valahol? Mi a véleményed róluk? El tudnád képzelni, hogy házi fagylaltot kanalazol egy ilyen kis fakehelyben apró fakanállal egy moszkvai család otthonában? :D   

A kép innen származik:

http://www.photo-banking.com/wooden-ware-bowl-for-food-and-sugar-bowl-painted-in-khokhloma-style/

Múlt hét szerdán a moszkvai élet nehézségeiről volt szó. Hogy helyreálljon a világ békéje és egyensúlya, dobjunk gyorsan valamit a mérleg másik serpenyőjébe is, és nézzük meg, mi az, amit viszont nagyon szerek Moszkvában. Ilyen például a helyiek rajongása a zöld iránt, amiben maximálisan osztozom.

Szerintem nincs más nagyváros Európában, vagy akár a világon, ahol ennyi park volna: több mint száz van belőlük a város határain belül! Most komolyan, ha nem találod meg közülük a neked valót, akkor valami baj van veled. ;P

Némelyikük jobban ki van építve, szökőkutak, szobrok, paloták és kúriák között sétálhatsz. Ide tartoznak Kolomenszkoje, Caricinó, vagy Kuszkovo, amikről már régebben elég részletesen beszámoltam, ha érdekel, használd a keresőt vagy a címkefelhőt, hogy rátalálj a cikkekre. Máshol csak néhány fából készült asztalt és padot találsz itt-ott elszórva, és egyébként tulajdonképpen erdő vesz körül, ahol a fák között keskeny földutakon közlekedhetsz, feletted madarak énekelnek, mókusok ugrálnak. Ide főleg sütögetni, saslikozni szeretnek kijárni az emberek. Egy harmadik típus a sporttevékenységekre szakosodik, erre példa a Gorkij Park a belváros délnyugati részénél vagy a Szokolniki északkeleten. Aztán ott vannak a botanikus kertek is szakértelemmel gondozott fáikkal, virágaikkal. Mindegyiket imádom!

Valószínűleg annak, aki csak néhány napra jön Moszkvába, az igazi élményt a kulturális parkok nyújtják, ezért írtam róluk elsőként. De milyen Moszkváról (is) szóló blog az, amely még csak meg sem említi a többi lehetőséget?! És ne feledkezzünk meg a dácsa jelenségéről sem, ami az itteniek életének alapköve!

A hétvége sok orosz számára egyet jelent, legalábbis nyáron: ki a szabadba.

A legtöbben pénteken munka után elindulnak családjukkal a dácsába, a vidéki házukba, ami általában Moszkva közelében van, de már vidéken, mondhatni falusi környezetben, lehetőleg egy kisebb tó közelében. Mivel ilyenkor mindenki egyszerre mozog, hatalmas dugók alakulnak ki gyakorlatilag a városból kivezető összes úton. Emberek milliói tűrnek szótlanul a végeérhetetlen kocsisorokban araszolva, hogy elérjék az áhított végcélt. A dácsában aztán a természet lágy ölén hódolhatnak a horgászat, a kertészkedés, gyümölcs- és növénytermesztés, esetleg a barkácsolás örömeinek, amitől a városlakók idegei kisimulnak, lelkük megnyugszik.

Sokan saját kezükkel építették fel ezt a hétvégi menedéket szomszédok, barátok segítségével. A föld nem nagy (legtöbbször 600 négyzetméter, így volt megszabva sokáig a szovjet időkben), rajta kicsi ház, persze a kert, a veteményes, gyümölcsfák. Sok helyen a mai napig nincs bevezetve a víz vagy a gáz. Budi a kert végén, a zuhanyzó szintén kint, hozzá a vizet nyáron a nap melegíti. Persze ma már egyre többen teszik dácsájukat összkomfortossá, és talán mondani sem kell, hogy a gazdagok itt sem érik be palotánál kevesebbel. De a lényeg az, hogy a dácsájában mindenki kialakítja a saját kis szigetét, ahol békében pihenhet. Nem kevesen vannak, akik évtizedekig nem mennek sehova jó időben, csak ki a dácsájukba és vissza. Aki megteheti, háziasszonyok gyerekekkel, vagy nyugdíjasok, vissza se mennek Moszkvába, kint töltik az egész napos évszakot.

A fiatalabb generáció tagjai közül is sokakban megvan a dácsá-kultúra, kisebb módosításokkal: ha nem nagyszüleiktől örökölték a helyet, akkor ők általában már készen veszik azt, és sokszor nem munkára, élelmiszer termesztésére használják, hanem aktív pihenésre – a gyerekeknek játszóteret alakítanak ki, a barátoknak kényelmes helyet az esti grillezéshez, iszogatáshoz.

A moszkvai családok többségének tehát van ilyen menedéke. Akiknek nincs, vagy valamilyen oknál fogva a városban ragadnak, használják a már említett erdős parkokat, vagy egy akármilyen zöld területet, ahol fel lehet állítani a hordozható grillezőt, és már megy is a tűzgyújtás, a saslikozás.

Nekünk is van kedvenc helyünk, minden nyáron másik. Ahova idén járunk, ott több csoport számít törzsvendégnek. Van egy 15-20 fős idősebbekből álló társaság, akik minden hétvégén élő zenét nyomnak harmonikával, régi orosz dalokat énekelnek, és veszettül ropják a táncot órákon keresztül. Nem viccelek, az átlagéletkor olyan hatvan év. Egyszerűen ennivalóak. A mi csoportunk csak hat fős, és inkább társasozni szoktunk a kajáláson és a beszélgetésen kívül, de mi is mindig remekül szórakozunk.

Ezen a hétvégén viszont inkább a Szokolnikire szavazunk, és a ping-pongra, persze az elmaradhatatlan társas mellett. De ha nem szereted az asztaliteniszt, millió egyéb lehetőséged van a mozgásra vagy a szórakozásra: a moszkvaiak imádják a rollert és a görkorit, sokan bicikliznek. A parkban általában vannak táncosok, akik színpadokról buzdítják a népet egy kis fenékrázásra. Kipróbálhatod a kalandparkot, teniszezhetsz, röplabdázhatsz, és a többi és a többi. Csak találd ki, mit szeretnél, és nagy valószínűséggel kívánságod könnyen valóra válik. Az ingyenes wi-fi szintén garantált.  

A Gorkij Park még talán jobban fel van szerelve, mint a Szokolniki, viszont mindig rengetegen vannak, olykor megmozdulni is alig lehet, és ott nehezebb nyugodtabb, elvonulós helyet találni. Azért oda is elég gyakran kilátogatunk, ha másért nem, azért, hogy megnézzük a Moszkva folyó partján, a szabadtéren kiállított festményeket.

A kulturális programok egyébként sem ritkák a különböző parkokban: könyvismertetők, bábjátékok, kiállítás fényképekből, vagy történelmi bemutatók - ezek jutnak először eszembe.

A lényeg az: már városon belül is millió lehetőséged van arra, hogy kimenekülj a szabadba, és tartalmasan töltsd el az idődet. Szinte mindegyik park könnyen elérhető tömegközlekedéssel, de hétvégén sokkal könnyebben lehet az utakon is közlekedni – a lakosok többsége úgyis a dácsájában pihen.

Mit szólsz? Ezért már csak megérdemel az orosz főváros egy hatalmas piros pontot? Annyira örülnék, ha megosztanád velem saját tapasztalataidat, amennyiben vannak! :)

A képekről a bal felső sarokból haladva az óramutató járásával megegyező irányban:

Virágsziget a Gorkij Parkban (tavasz)

Bábjáték gyerekeknek Kuszkovóban (ősz)

Táncos mulatság az egyik parkerdőben (nyár)

Vízibicikli a Gorkij Parkban (ősz)

Ma is Moszkvában nézünk körül, mégpedig Oroszország leghíresebb egyeteme, a Lomonoszov háza táján.

1755-ben alapították Mihail Lomonoszov és az akkori (valójában Oroszországban az első) oktatási miniszter, Iván Suvalov kezdeményezésére. Erzsébet cárnő január 25-én fogadta el petíciójukat, Suvalov anyjának névnapján. Ennek emlékére Tatjána napja Oroszországban a mai napig a diákok ünnepe is. Ekkor illik mézsört inni, ami ellen persze a lelkes tanulók nem nagyon szoktak tiltakozni. Szánkózás és hógolyózás képezik még a program részét, amíg erre alkalmas résztvevő van a pályán. További okot szolgáltatóhiány ilyenTováT a vigalomra, hogy a diákok napja egyben az utolsó „tanítási nap” is a téli szemeszterben, amit két hét szünet és pihenés követ. Van idő kifeküdni a macskajajt.

Hogy melyik Oroszország legrégibb egyeteme, az attól függ, kit kérdezel. Elvileg a szentpétervári intézményt Nagy Péter már 1724-ben megalapította egy dekrétummal, de mivel ezt követően nem működött folyamatosan, ezért a moszkvaiak szeretik elvitatni az elsőségét. Engem inkább az évszám lepett meg – akárhogy is nézzük, a 18. században vagyunk! A világon az első egyetemet Bolognában alapítottak a 11. században, 1088-ban! Magyarországon is egészen 1367-ig, Nagy Lajos koráig nyúlnak vissza a Pécsi Egyetem gyökerei.

Ma a Lomonoszov Egyetem főépülete a Veréb-hegyen (Воробьёвы горы) magasodik az úgynevezett „Hét nővér” egyik tagjaként. Igen, a világ legmagasabb oktatási intézményéről van szó (240 m). Ha már a legrégebbi nem lehet…

Az oroszok egyébként Sztálin felhőkarcolóinak (vagy simán felhőkarcolóknak) hívják ezeket az acél és betonóriásokat, melyek 1947-től épültek a nagy vezér vigyázó szemeitől kísérve, a projekt részleteit szigorú titokban tartva. Ugyebár senki nem akarta, hogy a kémkedő kapitalisták meghiúsítsák ezt a kivételes vállalkozást. Eleinte maga Berija, a KGB hírhedt elnöke volt megbízva a kivitelezés levezénylésével.

Az egyetemmel kapcsolatos munkálatok kicsit nehezen indultak, mert az elsőként kiszemelt építész, Borisz Iofan közvetlenül a Veréb-hegy szélére tervezte a tornyot, hogy még erőteljesebb hatást érjen el. Ez a város egyik legmagasabb pontja, 220 méterrel vagyunk a tengerszint, és 60-70 méterrel a Moszkva folyó felett. Az ötlet nem nyert, úgy döntöttek, nem érdemes bevállalni a kockázatot, hogy a felhőkarcoló végül esetleg a szakadékban végzi. Egy új szakembert bíztak meg a feladattal, Lev Rudnevet. Bár az egyetem végül 800 méterrel beljebb van a hegy peremétől, mégis uralja a tájat, messziről látszik hatalmas, gyertyára emlékeztető formája. Iofan is túlélte a kalandot, ami kifejezetten pozitív végkifejletnek látszik, figyelembe véve a sztálini idők szigorát. Azért a gulág képe is felsötétlik történetünkben, az építkezésnél több ezer elítéltet dolgoztattak.

Ha a munkadíjra sokat nem is költöttek, összességében nem sajnálták a pénzt az építkezésre, holott a háború után vagyunk, amikor aki életben maradt, az éhezik Moszkvában - kivéve persze a legegyenlőbbeket. A Lomonoszov Egyetemre 2,6 milliárd rubelt költöttek, kb. 415 millió dollárt mai árfolyamon. A maradék hat nővérnek összesen volt ekkora a kerete. De a kenyér csak egy dolog, Sztálin tudta, hogy jelképek is kellenek a népnek, azokból táplálkozik a hősi lélek. És mi szimbolizálhatná jobban egy ország újjászületését, mint az égre magasodó felhőkarcolók? Már az amerikaiaknak is beváltak, ugye. De ne legyen tévedés, ez itt persze teljesen más.

Az egyetemet ma park öleli körbe, van itt egy botanikai kert is, már csak ezért is érdemes kinézni. Én egyébként nem rajongok kifejezetten a szocialista építészet remekeiért, ezzel együtt készséggel elismerem, hogy rám is elég erős benyomást tett a torony. Csak kicsit kevesebb volna rajta a csillag, meg a CCCP… Nem tudom, az én szememet valahogy zavarják.  

Ami az oktatás színvonalát illeti, leginkább a természettudományok és a matematika karai szerepelnek jól nemzetközi összehasonlításban. Az utóbbi években valamelyest vesztett presztízséből a Lomonoszov, de Oroszországon belül talán ma sem akad sok komoly versenytársa, az említett területeken legalábbis.   

A képen a Lomonoszov Egyetem épülete látszik a verőfényes napsütéses moszkvai nyárban, előtérben a névadó szobra.