Élet-úton

Készen állsz az utazásra? Emlékszel, megígértem, hogy körülnézünk Siracusa megyéjében is, ha már ilyen messzire délnek vettük az irányt. Rajta, itt az idő, indulás!

Menjünk először Avolába, ahol a híres Nero d’Avola, Olaszország egyik legismertebb vörösbora készül. A világ minden tájára exportálják, biztosan otthon is találsz belőle a jobb vinotékákban. Készítsd el hozzá a hétfőn közölt olasz vacsora fogásait, és engedd, hogy magával ragadjon a cseppfolyóssá vált napfény íze. ( Link a receptekhez: http://elet-uton.blog.hu/2013/11/18/olasz_napok_irany_a_konyha.)   

Aztán rögtön itt van Noto, még délebbre, Siracusától 32 kilométernyire. Említettem a tegnapi cikkben, hogy egy 1693-as erős földrengés mekkora károkat okozott a vidékben. Ez fokozottan igaz Noto városára. A helyiek úgy döntöttek, nem is építik újjá a települést, inkább arrébb költöznek egy kicsit, és ott próbálnak új életet kezdeni. Így történt, hogy ma két Noto van – egy romjaiban is hívogató, szemérmesen zöld növényzetbe burkolózó Noto Antica, melynek falainál szelíd szemű tehenek legelésznek békésen, és a nyáron élettel teli, ma is barokkba öltözött modern Noto.

A legfőbb látványosság természetesen a duomo, a székesegyház, ami méltóságteljesen magasodik a Piazza Municipio (Városháza tér) fölé. 1996-ban beomlott az egyik kupolája, és amikor ott jártam 2005-ben és 2006-ban, még nem nyitották meg az épületet a nyilvánosság előtt. Ma már elvileg látogatható.

Notóban még számtalan templom van, mindegyik barokk stílusú, de mindegyik egy kicsit más. Most nem sorolom fel mindet, csak a lista betelítene egy A4-es lapot. Inkább fedezd fel őket magad, ha kedved van hozzá. Csak a fejedre vigyázz a nagy bámészkodásban – Notóban gyakoriak a buggyos aljú kovácsoltvas erkélyek.

Javaslom, napnyugtakor ülj le a katedrális lépcsőjére egy pohár jázminos jégkásával (granita di gelsomino), és élvezd a lemenő nap sugarainak játékát a mészkőből emelt épületek falain. Ilyenkor az egész város aranyos borostyánszínben fürdik. Ha azt mondom, a látvány magával ragadó, még korántsem adtam vissza a leírhatatlan élményt, amiben részed lehet.

Ha kigyönyörködted magad, induljunk tovább a háromszög alakú Szicília déli csücske felé. Még bőven van mit nézni!

Megint nem megyünk messze, csak további 10 kilométert. A cél: Riserva Naturale di Vendicari. Aki igazán szereti a tengert és a mediterrán növényzetet, az ide jön strandolni. Mivel természetvédelmi területről van szó, az autót le kell tenni a parkolóban, és gyalog kell folytatni utunkat egészen a partig. Közben megfigyelhetjük az itt időző madarak rajait, rózsaszín flamingókat, gémeket, gólyákat, kárókatonákat, mikor mit. Néhány kilométer után megérkezünk a tengerhez. Ha a régi tonhalfeldolgozónál balra fordulunk, a sziklás szakaszra érünk. Itt nyüzsgő víz alatti élővilág fogad, úgyhogy elő a búvárszemüveget, a pipát, és csobb a mélybe! Jobbra fehérhomokos strand vár. Talán már kitaláltad, én melyiket részesítem előnyben.

További csodálatos partok várnak minket Pachino-ban, vagy Portopalo di Capo Passero-nál. Utóbbihoz kapcsolódik egy modern kori rémtörténet. 1996-ban Portopalo partjainál elsüllyedt egy 300 illegális bevándorlót szállító hajó. Szinte mindenki tengerbe fulladt. Az olasz hatóságok megpróbálták eltusolni az ügyet, és évekig tagadták, hogy tragédia történt volna. Végül egy helyi halász segítette 2001-től Giovanni Mario Bellu-t, a La Repubblica egyik újságíróját az igazság kiderítésében. Sajnos ilyen hírek rendszeresen érkeznek Szicíliából, főként Lampedusa szigetének környékéről. Kétségbeesett menekültek indulnak elsősorban Afrikából lélekvesztőkön egy jobb élet reményében, akik aztán gyakran a habok között lelik végzetüket.

E szomorú megemlékezés után induljunk tovább, vissza északnak. Ahogy beértünk Siracusába, azt javaslom, menjünk el a La Frateria nevű pizzériába kipihenni fáradalmainkat. Sehol máshol nem ettem olyan isteni pizzát, mint ott. De rendelhetsz halat is, vagy tésztát, meg persze desszertet… Természetesen a kulináris élményért meg kell küzdeni, az étterem kicsit kint van a városból, de ez erre annyira nem is meglepő. Ha finom az étel, az olaszok a világ végére is elmennek érte. És a La Frateriában finom. Figyelmeztetés: mikor utoljára ott jártam 2009-ben, csak kézpénzzel lehetett fizetni. Ahogy elnézem a tripadvisoron, ez a mai napig sem változott, a kártyát itt elfelejtheted. De ez legyen a legnagyobb probléma, nem igaz?      

Ha esetleg még bírod a strapát, nézzünk egy kicsit körül északon is. Látogassunk el Augusta környékére, Megara Ibleába. Az egykori görög város már évszázadok óta lakatlan, éppen ez adja varázsát. Szabadon megtekintheted az egykori település alaprajzát, a mozaikos padlők maradványait, látod, hol volt az agora, hol voltak a fürdők, és hol a templom, vagy a városfal. A régészeti leletek nagy részét ma a Paolo Orsi Múzeum őrzi Siracusában. De emlékszel, mit mondtam a szicíliaiak magángyűjteményéről? Van egy tippem, hogy egy részük legalábbis innen származik.

Augustában azért még kapjunk be egy pisztáciahabos süteményt (mousse al pistacchio). Bevallom őszintén, én másra nem is emlékszem a városból. Talán részleges amnéziát okoz a desszert, de tudod mit? Biztos vagyok benne, hogy jó cserét csinálsz.

Gondolom, már teli a hasad is, de gondoljunk a holnap reggelre is. Ha visszaértünk Siracusába, ugorjunk még el a Pasticceria Brancato-ba. Én egy Don Camillo tortát szeretnék, nincs még elegem a pisztáciából. Vegyünk néhány dobozzal a hazaútra, vagy ajándéknak a híres mandulás kekszekből is. Eddig mindig mindenkinél sikert arattam velük.

Még számos látnivaló van Siracusa megyéjében, de most ennyi fért bele. Remélem, élvezted az utazást, és egyszer majd valóban meglátogatod ezt a varázslatos vidéket.

A következőkben Szicília közepébe, valamint Palermo környékére látogatunk, és ha lesz időnk, elnézünk Taorminába is.

Addig is minden jót, szép napot!     

Sajnos hiába jártam többször is a fent említett helyeken, a saját fényképeim a sok költözés során valahova elkeveredtek. Talán otthon (Magyarországon) még megvannak. Remélem.

A lényeg, hogy a nyitókép elemeit az internetről szedtem össze, a következő oldalakról:

http://www.touring.insw.net/informazioni.html

http://www.vaicoltrekking.com/p/everything-in-english.html

http://www.sicilia-ferien.de/en/sicily/the-most-beautiful-places/noto.html

Illatozó citrom- és narancsfák, olajfaligetek, a tenger moraja, az enyhe szellőben táncoló papirusznád, a messzi Etna felséges látványa, vöröslő lávafolyama, és a napfény simogató érintése… Ez Siracusa.

Akármerre fordítod a tekinteted, a múlt emlékei köszöntenek – bronz- és vaskor, az antik görögök, rómaiak, az első keresztények, muszlimok, bizánciak, normannok. Aiszkhülosz, Pindarosz, Szapphó, Platón, Arkhimédész, a tirannusok, I. Roger, II. Frigyes…  

A mai város területén már a bronzkortól szikánok, majd az őket elűző szikulok éltek. Nem sokat tudunk ezekről a népekről, de helyiektől hallottam, hogy szikuloknak hívják magukat, szembehelyezkedve így a Szicília középső területein és nyugati partjain élő szikánokkal. Évezredes, rég elfeledett ellentétek szunnyadnak mindmáig a felszín alatt. Siracusa elnevezése is a szikul nyelvből ered (Syraka, Súraka): vízbőséget jelent.

Időszámításunk előtt 734-ben aztán jöttek a korinthosziak. A Magna Grecia időszakában járunk. Ebből a korból maradt ránk a csodálatos görög színház (i.e. V. századtól), melynek méretéből következtethetünk arra: Siracusa az ókor egyik legnépesebb, legnagyobb jelentőségű városa volt. A központban megcsodálhatjuk Apolló templomának romjait, az alapvetően barokk hangulatot árasztó székesegyház belső oszlopai pedig az egykori dór Pallasz Athéné templomot idézik.

A latomia, a kőlelőhely nincsen messze a felséges színháztól. Spárta és Athén harcában Siracusa az előbbit támogatta, így Athén megtámadta a várost. Kampányaik nem jártak sikerrel, az elfogott athéniak pedig szörnyű halál haltak – ide zárták be őket étlen, szomjan, a menekülés vagy a túlélés minden esélye nélkül tengették itt szerencsétlenek életük utolsó napjait. Ezek után kissé szarkasztikusnak tűnhet, hogy a Mennyország kőlelőhelyének hívják a helyet.

Az egyik mesterséges kőbarlang különös hírnévre tett szert – Dionüsziosz fülének hívják, állítólag a város tirannusa a fontosabb foglyokat ide láncoltatta, és a képződmény különleges akusztikáját kihasználva kihallgatta beszélgetésüket.

Dionüsziosz építtette fel a várostól mintegy hét kilométerre levő erődítményt is, a Castello Eurialo-t. Dionüsziosz egyébként érdekes figurája a történelemnek- ő az, aki eladta rabszolgának Platónt. Mint a kegyetlen zsarnokok általában, ő is elég rendesen paranoiás volt. Senki nem mehetett be abba a helységbe, ahol ő tartózkodott motozás nélkül, családtagjai, fivére, vagy fia sem. Állítólag még szőrzetének ápolásához sem használhattak borbélyai ollót, nehogy megtámadják vele, a hagyomány szerint úgy égette le izzó széndarabokkal fürtjeit.

Természetesen a városnak megvan a saját külön görög mítosza is, Arethusza története, amit Ovidius is megénekelt Átváltozások című kötetében. Eszerint Alpheiosz, a folyamok istene beleszeretett Arethuszába, ám a lány nem viszonozta érzéseit, menekült előle. Artemisz segítségével forrássá vált, remélve, hogy megszabadul üldözőjétől. Zeusz azonban megszánta a búslakodó Alpheioszt, és folyammá változtatta őt, s így az mégis egyesülhetett a szeretett lénnyel. Siracusa központjában, Ortigia szigetén látható ma Arethusza kútja, melyet papirusznád és gondtalanul fürdőző kacsák díszítenek.

A római korra emlékeztet az amfiteátrum, ahol mesterien kialakított medencében még hajócsatákat is bemutattak a nagyérdeműnek.

Az ókor szerelmesei semmiképpen se hagyják ki a Paolo Orsi Megyei Régészeti Múzeumot, ahol Siracusából és környékéről származó leletek ezreit tekinthetjük meg. Egyébként az egész vidék olyan, mint egy nagy, nyitott múzeum. Kicsit megkapargatod a földet, és máris kikukucskál egy törött kerámia alóla. Bár természetesen tiltva van a magángyűjtemények kialakítása, szerintem nagyjából mindenkinek van otthon egy-két antik darabja. Ez kvázi része identitásuknak.

A korai keresztény korszak szintén nyomot hagyott a városon. Itt vannak mindjárt a katakombák, amik borzongató élményt nyújtanak a bátor látogatóknak. A római után a siracusai a legnagyobb ilyen sírhely. A katakombák mellett állnak a Keresztelő Szent János-templom maradványai. Már az ötödik századtól keresztény kegyhely működött itt, a ma látható romokban pedig még felfedezhetők a nyolcadik században épült templom jellegzetességei, a későbbi korok lenyomataival együtt.

II. Frigyes német-római császár, Szicília normann származású királya építtette Ortigia szigetén a Castello Maniace-t, azaz Maniace várát. Az erődítmény Giorgio Maniace nevét viseli, aki az arabok ellen a 11. században megszerezte Siracusát a bizánciak számára.

Az említetteken kívül számos látnivaló van még Siracusában, érdemes sétálgatni a keskeny utcákon, a Lungomare-n (a tengerparton), vagy ellátogatni a számos templom valamelyikébe. 1693-ban egy erős földrengés a város nagy részét lerombolta. Az újjáépítések a késő barokk stílus jegyében történtek, ez határozza meg a történelmi központ hangulatát ma is.

Ha többet akarsz tudni erről a meseszép vidékről, töltsd le az Ortigia Island nevű applikációt, ami idéntől áll rendelkezésre. Siracusa egyre nagyobb hangsúlyt fektet a turizmusra, ennek megfelelően folyamatosan épül, szépül a város.      

Eredetileg egész Szicíliának szántam egy bejegyzést, de elég hamar rájöttem, hogy ez bizony lehetetlen vállalkozás. Így maradt témának mára Siracusa kulturális öröksége, mely 2005-től az UNESCO listájára is felkerült, nem véletlenül.

Legközelebb folytatjuk siracusai kalandozásunkat a megyében. Higgyétek el, érdemes lesz velem tartani!

Szép napot!     

Egy kis időre elhagyjuk Moszkvát, és teret engedünk a blogon az „Olasz Napoknak”! Viva l’Italia! J

Már említettem különböző posztokban, hogy évekig éltem Itáliában, nagyrészt Pisában, Torinóban, illetve Bergamo környékén. Elég jól ismerem még Szicíliát, főleg Siracusát, ha jól számolom így hirtelen, ott is eltöltöttem összesen vagy 3-4 hónapot különböző nyaralások alkalmával. Mesés helyek.

2003-ban kerültem Pisába az ELTÉ-ről ERASMUS ösztöndíjjal, egy évet járhattam az ottani jogi karra. Akkor már évek óta tanultam a nyelvet, nyaranként néhányszor dolgoztam is különböző éttermekben, pizzériákban Lombardiában, szóval nem volt teljesen ismeretlen számomra az ország. A legfontosabb kifejezésekkel már mindenesetre tisztában voltam. Tudtam, mit jelent a „Non ti preoccupare” (Ne aggódj), a „Come stai? Bene, grazie.” (Hogy vagy? Köszönöm, jól.), és azt is, hogy a „Che begli occhi che hai” nem jelent semmit (Szép a szemed). A kezeimet is ügyesen használtam üzenetváltásra, elég tartalmas „beszélgetéseket” tudtam már kivitelezni látótávolságon belül anélkül, hogy egy fél hang elhagyta volna a számat. 

Szóval tanultam, vizsgáztam, dolgoztam, éltem az életem, és a tanév végén elhatároztam, hogy én bizony Pisában fogok élni. Befejeztem az egyetemet otthon, 2006-ban a diplomaosztó után három héttel már költöztem is. Jót tett nekem akkor az enyhe időjárás, a sok napsütés, a helyiek lazasága (persze, értem én, nem aggódom), és a konyha.

És most itt álljunk is meg egy pillanatra. Olasz ételek! Édességek! Fagyi! Nyami!

Azzal azért nyilván mindenki tisztában van, hogy amit Magyarországon, vagy akár a világ többi országában eladnak olasz konyha címén, az csak az eredetinek egy halovány utánzata. Nincsen olyan, hogy olasz étteremlánc. A Vapiano német hátterű, az Il Patio azt hiszem, amerikai. A pizzériákról, kávézókról ne is beszéljünk. A Starbucks a papírpoharaival? Ugyan már! Persze előfordul, hogy beleütközöl egy-egy helybe külföldön, amelynek tényleg olasz a tulajdonosa, aki szívvel-lélekkel csinálja a dolgot, mintha otthon lenne, de ez elég ritka.

Az olaszoknál az étkezés szertartás, a konyhaművészet sokszor tényleg az, művészet. Ők nem azt mondják: „Igyunk egy sört, és megbeszéljük!”, hanem azt, „Igyunk meg egy kávét”, vagy inkább „Menjünk el pizzázni”. Az éttermeket családok birtokolják, és sokszor ténylegesen ők is működtetik. A férj áll a kemencénél, a fiú a lábos mellett, a csajok meg kasszáznak, felszolgálnak. Ha birtokolnak is több éttermet, nem az egységes arculat a cél, sőt. A jó helyeknek egyedi hangulata van, sajátos arculata, mondhatni, személyisége.

És az ételek… Otthon emberek ezrei követik azt a heretikus irányvonalat, hogy a pasta carbonara-ba kell tejszín. Nem, kedves honfitársaim, nem kell. Ez olyan, mint az ananász a pizzán. Megnéznek miatta. A ketchup is rettenetes találmánynak számít arrafelé, bár a gyerekeknek elnézik a pizzán is. De egyébként a salsa, a paradicsomszósz kell oda, kérem!

Az olaszok alkalmazkodóképességét mutatja, hogy ha délután kérsz cappuccinót, azért már nem köveznek meg, megszokták a turistáktól, sokan már át is vették az új szokást. De az idősebbek még emlékeznek a régi szép időkre, amikor a cappuccinót csak reggelihez itták, a brioscina (édes péksütemény) mellé. 

http://www.mindmegette.hu/carbonara-spagetti.recept

Tessék, ez például egy elég népszerű internetes recept. De ez nem carbonara. És azt mondja, eredeti olasz, Rómából. Nahát. A képen meg látom, hogy valószínűleg túlfőzte a tésztát.

Az olasz konyha titka a viszonylag kevés, de jó minőségű hozzávaló, az egyszerűen nagyszerű filozófiája. Ezért is szeretik őket másolni, gyors, olcsó, tökéletes. Az utánzás néha jól sikerül, de inkább rosszul – ha egyszer az eredeti ízekre rászoksz, nem adod alább. Egyik összetevő sem dominál a tányérban, hanem arra törekednek, hogy az egész harmóniája ajándékozzon meg minket egy felejthetetlen élménnyel.

Sokszor annyira könnyű az étel elkészítése, hogy külföldön éttermekben túlbonyolítják, mert nem hiszik el, hogy öt perc elég lehet egy isteni finom fogás elkészítéséhez. Ilyen tipikusan a bruschetta al pomodoro (paradicsomos bruszketta). Általában megfőzik a feltétet szósznak! Nem, ne kövessétek el ezt a hibát! Vágjátok fel apró darabokra a szép, érett paradicsomot, adjatok hozzá egy gerezd fokhagymát félbe vágva, friss bazsalikomot kézzel kis darabokra tépve (vághatod is, ha akarod, de figyelmeztetlek, az már fél szentségtörés), öntözzétek meg olívaolajjal, só, bors. Kicsit hagyjátok állni, hogy összeérjenek az ízek. Már csak meg kell pirítani a kenyeret, opcionálisan megkenni fokhagymával, rá a paradicsom. Jó étvágyat! Ennyi, tényleg! Próbáld ki, ha nem ízlik, nyugodtan reklamálj nálam! J

És akkor jöjjön a már a sokat emlegetett spaghetti alla carbonara receptje is, igazán Olaszországból. Hozzávalók: hagyma (kihagyható, nem minden régióban tesznek bele, az általam ismert szicíliai verzióban van), jó minőségű szalonna (pancetta), tojás, parmezán, só, bors, olívaolaj, tészta. Olívaolajon megdinszteled a hagymát, ha teszel bele, és a felkockázott szalonnát. Közben felvered a tojást, sózod, borsozod – csak óvatosan, mert jön még hozzá a szalonna. Tehetsz bele parmezánt is. Ahogy kifőtt a tészta AL DENTE (nem szabad túlfőzi), ebbe a szószba teszed, miután leszűrted, majd ráöntöd a szalonnát is. Kicsit összekevered, majd az egészet visszateszed alacsony lángra, hogy kevergetés közben összekapja a tojást a hő. Egy perc elég neki. Tálaláskor jöhet még egy kis parmezán. Az egész alig kerül több időbe, mint amennyi a tészta kifőzéséhez kell, így van? A tojással kell csak vigyázni, hogy egyrészt friss legyen, másrészt elég legyen a tészta mennyiségéhez, az ne legyen se túl száraz, se túl tocsogós. Mondjuk, 120 gramm tésztánként kell egy tojás.

Persze sok változata létezik a carbonárának, mint otthon a lecsónak, van, aki csak a tojássárgáját használja, van, aki pecorinót is tesz bele (juhsajt), satöbbi. Akkor tejszínt miért nem? – kérdezed te. Megmondom. Mert az olasz tészta soha nem úszik.

Magyar receptekhez gyakran hozzácsapják az „olasz, olaszos” jelzőt, ha fehérmártást (besciamella) használnak bele. Nem tudom, ez honnan jött, de nekem sokkal inkább eszembe jut a paradicsom, más zöldségek, mondjuk a cukkini, a padlizsán, az olívaolaj, az aromás fűszerek (oregánó, bazsalikom, kakukkfű, zsálya, menta, stb.). Ezek a mediterrán konyha elengedhetetlen velejárói, ezek tették ismertté világszerte, mint az egyik legegészségesebb diétát.

Akkor megvan az előételünk (bruschetta), a főételünk (carbonara), jöjjön az édesség. Csinàljuk mondjuk panna cottát. Szó szerint főtt tejszínt jelent, és nagyjából az is.

Hozzávalók: fél liter 30%-os tejszín, 2dl zsíros tej, 140gr cukor, 12gr zselatin, 1 rúd vanília (lehetőleg bourbon, de mindenképpen jó minőségű).

A tejet alacsony lángon melegíted, de nem forralod. Beleteszed a zselatint, kevergeted, míg el nem olvad. A tejszínt egy másik lábosba teszed, hozzáadod a cukrot és a vaníliát (felvágva, a magját is belekaparod a tejszínbe), közepes tűzön felforralod. Mikor kész, hozzáadod a tejet, és már mehet is kis tálkákba, majd a hűtőbe néhány órára.

Hogy könnyen ki tudd majd szedni a formából, van két trükk. Egyrészt a tálka falait és alját kicsit megnedvesíted, mielőtt beleöntenéd a panna cottát, másrészt forrásban levő vízbe mártod kb. fél percig, mielőtt tálalnád, akkor kijön gond nélkül. Esetleg egy késsel segítesz rá, hogy kipottyanjon.

Öt hozzávaló, egy kis varázslat, és minden vendéged a lábaid előtt fog heverni. Leturmixolhatsz hozzá gyümölcsöt, készíthetsz hozzá csokiszószt, de magában is isteni. Erről a finomságról például nekem sem kell lemondanom, a gluténmentes diétám ellenére sem. Csak én kevesebb cukrot teszek bele. Halleluja.

Egyéként, ha van olasz ismerősöd, próbáld ki, hogy rákérdezel, mi a kedvenc étele. Sanszos, hogy a következő néhány órára megvan a beszédtéma. J Olyan ez nekik, mint az angoloknak az időjárás. Kifogyhatatlan forrás. „És anyukám tesz bele egy kis paprikát, isteni lesz tőle. Egyszer egy étteremben is ettem jót, a Világvégén, a hegyekben, két órát utaztunk, hogy odaérjünk, egyszer el is tévedtünk, másodszor meg átment előttünk egy fekete macska, úgyhogy várni kellett, míg valaki más bevonzotta előttünk az átkot. De megérte, mert…” És így tovább, és így tovább.

Kész egy komplett olasz vacsora. Csinálj hozzá egy finom salátát, a panna cottához adj epret vagy áfonyát köretnek, így még az egészségedre is figyeltél.

Kipróbálod? Ha nekivágsz, ne felejtsd el megírni, hogy sikerült. J

Legközelebb folytatódnak az Olasz Napok, Szicíliába fogunk utazni, addig is szép napot!

A kép a mediterrán ételpiramisról innen származik:

http://sunshineandadaisy.blogspot.ru/2013/03/mediterranean-diet-craze.html  

A moszkvai Zsidó Múzeum egy hatalmas meglepetés volt számomra. A magyar kultúra különítmény egyik tagjától hallottam róla először, gyorsan el is mentünk megnézni a csapattal. Röviden: szuper volt.

Egészen új komplexumról van szó, amit körülbelül egy éve, 2012. november 8-án nyitottak meg ünnepélyesen Simon Peresz izraeli államfő és Szergej Lavrov orosz külügyminiszter jelenlétében. 12 pavilon 4500 négyzetméteren – ezzel a világon az egyik legnagyobb ilyen jellegű múzeumot sikerült létrehozni Moszkvában, mégpedig egy régi buszgarázs épületeiből. De nem is ez a lényeg – az egésznek a kialakítása hihetetlenül profi, látványos, felejthetetlen.

A kulcsszavak: emberközpontúság, interaktivitás. Nem tárgyakat találsz itt vitrinekben kihelyezve, hanem emberi sorsokat szinte tapintható valóságukban.

A történet persze több évszázadon húzódik keresztül, és számos aspektusa van. Rögtön a recepciónál van a 4D mozi, ami bemutatja a világ keletkezését és a zsidó nép rövid történetét a Tóra szerint. Vigyázz, mikor a sáskák elárasztják Egyiptomot, vagy megnyílik a Vörös-tenger Mózes előtt! J

Az első teremben aztán a zsidók vándorlásáról találunk egy interaktív térképet. Csak hozzá kell érni, és meglátod, hogyan élt és vándorolt ez a nép a különböző országokban. Ezután az orosz valóságra fókuszálunk, a 19. századi cári Oroszországra, és az úgynevezett shtetl-re, ami a zsidó falvakat, kisebb városokat jelenti. Ellátogatunk a piacra, bekukkantunk egy tipikus házba, a zsinagógába és az iskolába. Erzsébet cárnőtől kezdve azon voltak az orosz uralkodók, hogy kikényszerítsék a zsidók távozását az országból, ha azok nem voltak hajlandók áttérni az államvallásra. Miután ezek a törekvések meghiúsultak, II. (Nagy) Katalintól, a 18. század végétől meghatározott településekre, területekre kényszerítették be a zsidó családokat. Ezek voltak a shtetl-ök, amelyek egészen 1917-ig léteztek. El lehet képzelni, mennyire ki voltak téve így a hullámokban érkező üldöztetéseknek a shtetl-ök lakói, milyen megélhetési gondokkal kellett szembenézniük nap, mint nap.

 A következő pavilon lett az egyik kedvencem: Városokban és azokon túl. Egy odesszai kávéházat mintáz a terem (19. század vége, 20. század eleje), asztalokkal, székekkel, embereket formázó alakokkal. Helyet foglalsz, és kávé helyett kiválaszthatod, melyik történetet szeretnéd jobban megismerni az asztalba épített interaktív képernyőről: szocializmus, marxizmus, cionizmus.

Ezután következik a forradalom időszaka, majd a szovjet idők, és a Nagy Honvédő Háború, a második világégés a Holokauszt borzalmaival. Szemtanúk, túlélők osztják meg veled történetüket hatalmas vetítőkről, néha összeborzadva a feltörő emlékektől, máskor kihúzva magukat a végső győzelemre gondolva.

A háborút túlélők számára sem volt sokszor könnyű az élet, tudjuk meg a következő teremben, ahol további üldöztetésekről, koncepciós perekről szerezhetünk tudomást a szovjet időkből. Végül elérkezünk a Peresztrojka időszakába. Ezekben az években egyre több zsidó dönt úgy, hogy elhagyja az országot, és máshol telepedik le, például az Amerikai Egyesült Államokban, vagy Izraelben. Néhány adat: 1987-ben körülbelül nyolcezren, 1988-ban tizenkilenc-ezren, 1989-ben hetvenegy-ezren, 1990-ben pedig kétszázöt-ezren emigráltak. Hogy mi volt ennek az oka, arról megint nagyképernyős kivetítőkről hallhatunk személyes tanúvallomásokon keresztül.

Szinte hátborzongató, mennyire közelivé, tapinthatóvá sikerült tenniük az alkotóknak a történelmet a modern technológia segítségével. Szinte ott vagy, része vagy az eseményeknek. Így válik az élmény valóban magával ragadóvá.   

A Zsidó Múzeum és Toleranciaközpont a Marjina Rosa metrómegállótól van körülbelül 1 kilométerre. (Марьина Роща, 10-es számú világoszöld, és 13-as számú vonalak, ez utóbbi talán barackszín.) A belépő 400 rubel. A múzeum szombaton természetesen zárva van.

Honlap: http://www.jewish-museum.ru/en  

Van kedved velem jönni a középkori Japánba néhány perc erejéig? Ha nem, akkor itt most elbúcsúzom tőled, remélem, hamarosan találkozunk, további szép napot. J

Még itt vagy? Akkor tarts velem a Vetosnij Művészeti Központba (арт-центр "Ветошный", Москва, Ветошный переулок 13), ami a GUM mellett található, nem messze a Vörös tértől. Ide költözött 2014. január 30-ig a japán kultúra egy kis szelete, ezt néztük meg a napokban kedves férjemmel.

A kiállítás a 47 Ronin címet kapta, akik a szamuráj-kultusz jeles képviselői, nevük örökre a busidó, a japán harcosok becsületkódexének jelképévé vált. A történetük a 18. század hajnalára nyúlik vissza. A legenda szerint Kira Yoshinaka, a császári ceremóniamester különbözött össze Asano Naganorival, az egyik feudális úrral (japánul: daimjó). Kirának hivatali kötelessége lett volna felkészíteni az udvari protokollból Asanot a császár közeli látogatása alkalmából, ám ő ezért a szolgáltatásért mégis pénzt követelt. Asano nem volt hajlandó fizetni, ezért Kira minden lehető alkalmat kihasznált, hogy megalázza a daimjót mások előtt. Asano egy idő után nem tűrhette tovább a sérelmeket, Kirára támadt, meg is sebesítette őt. Asanot seppuku elkövetésére ítélték, ez azt jelenti, rituális öngyilkosságot kellett elkövetnie. (Sokszor hívják a seppukut harakirinek, így talán jobban érthető, mire gondolok.)

Az Asano Naganori szolgálatában levő szamurájok így roninokká váltak, „elsodort emberekké”, mester, úr nélküli katonákká. A bushidó (becsületkódex) megköveteli a szamurájtól a teljes hűséget, lojalitást a földesúr felé – ebbe pedig az is beletartozott, hogy annak méltatlan halálát meg kellett bosszulni. Így a negyvenhét, egykor Asano Naganori szolgálatában álló szamuráj felesküdött, hogy elégtételt vesznek Kira Yoshinakán.

Egy évet vártak a lehetőségre, hiszen a ceremóniamester sejtette, mi készül ellene, és felkészült a védekezésre. Egy év elteltével azonban… a negyvenhetek elérték céljukat, betörtek Kira házába, és lemészárolták őt.

Végül őket is seppuku elkövetésére kényszerítették, de ez igazán semmiség, hiszen bátran helyt álltak a nehéz helyzetben, és megmentették az Asano-ház becsületét. Azt hiszem, ezt hívják a japánok happy end-nek.

Visszatérve a kiállításra: egy egész termet szentelnek a történet szereplőinek bemutatására. Ezen kívül természetesen láthatunk félelmetesen gyönyörű katonai maszkokat, teljes harci felszereléseket, katanákat, más fegyvereket. Ízelítőt kapunk a korabeli japán társadalom egyéb jellemzőiből is – megismerkedhetünk felületesen a vallási háttérrel (sintó, buddhizmus, konfucianizmus), bepillantást nyerünk a teaszertartás rejtelmeibe, megcsodálhatunk lélegzetelállító finomságú selyem kimonókat, kecses vázákat, és számos más kézművészeti remekművet. Az egyik teremben nagyon dramatikusan, mégis szalonképesen érzékeltetik, hogy is vitték végbe a seppukut.

Összességében pozitív élményekkel gazdagodva, felvillanyozva tértünk haza. Bár a szamurájok életvitelének véres oldala engem különösebben nem varázsol el, a japán művészetek rafináltsága, kecsessége, minden részletre kiterjedő figyelme annál inkább. Andrisnak persze az utolsó teremben kiállított kardok tetszettek legjobban. Fura mód gyakran éppen a sógunok, a katonai vezetők voltak a költészet, színház, kalligráfia, virágkötészet és hasonlók legnagyobb pártfogói, így egyáltalán nem életszerűtlen e területek egy tető alá hozása, sem a szó valós, sem átvitt értelmében.

Én azt tanácsolom, látogass el a Vetosnijba 2014. január 30-ig. Hétvégén a jegy drágább, 650 rubel, de akkor állítólag különféle show-k is várják a látogatókat. Hétköznap 450 rubel a belépő. Hétfő szünnap.

Hogy jutsz el ide? Mint azt írtam, a GUM mellett van a múzeum, tehát jöhetsz az Okhotnij Rjádra (Охотный ряд, piros vonal), a Forradalom térre (Площадь Революции, kék,3-as számú vonal), de a Teatralnaja (Театра́льная, 2-es számú, zöld metró) sincs messze.

Majd meséld el, mit gondolsz a kiállításról! J

További szép napot!       

Először úgy 10-12 évesen hallottam Fehéroroszországról. Jól van, lehet, hogy korábban, de ez az első olyan emlékem, amit még ma is fel tudok idézni. Édesapám járt akkor Minszkben, és rettenetes sok cukrot, csokit hozott vissza, meg fából készült kempingszékeket, talán a popsisí is onnan jött, ebben már nem vagyok biztos. Azt mondta, szinte úgy dobálják az ember után az árut, az ottaniaknak semmi pénzük nincs.

Szomorúan majszoltam az ajándék édességeket.

Én magam talán soha nem jártam volna Belorussziában, ha a tavalyi rettenetes motortúránk után (Tiszaföldvár-Lviv-Kijev-Moszkva) az orosz M3-ast elkerülve idén tavasszal nem választjuk inkább a Fehéroroszország-Lengyelország-Szlovákia útvonalat a hazamenetelhez.

Említettem már a Couchsurfingről szóló posztban, hogy Belorusszia bizonyult eddig a legvendégszeretőbb országnak– három szálláskérést küldtünk ki, és mind a hármat el is fogadták. Egyet vissza kellett mondanunk, a maradék kettőt beosztottuk, egy a hazaútra, egy meg visszafelé.

Mivel megint motorral utaztunk, az első és legfontosabb kérdés számunkra az országgal kapcsolatban az volt: milyen minőségű az út. Jelentem, az említett szakaszon a legjobb aszfalt Fehéroroszországban van, az M1, avagy az Olimpiai út. Az elnevezés nem véletlen, még az 1980-as moszkvai játékokra fektették le, ez lett a nyugat felé nyitó kapu, még ma is erre mennek „Európába” az oroszok. Moszkvából Minszkbe megy délnyugatnak, majd Bresztbe, ami már a lengyel határon van.

Sok a rendőr, arra figyelni kell. A fehéroroszok be is tartják a sebességkorlátozást, csak az oroszok hajtottak gyorsan, meg néha egy kicsit mi. Végül az összesen több mint 5000 kilométeres úton mindössze egyetlen alkalommal kaptunk büntetést, ami nálunk abszolút rekord, aki olvasta a tavalyi túráról a bejegyzést, annak lehet erről némi fogalma. (Lásd motor címke, ezen belül „Mert van ám nekünk motorunk is…, „Ukrajna útjain” és „Törpapa, messze vagyunk még?”)

Kátya, az első vendéglátónk mondta, hogy a helyi szokásjog ismeri a szponzor intézményét az utakon. Ő egy gyorshajtó, aki mögé be lehet állni, és ha a közelben rendőr volna, őt fogják kiszedni a forgalomból, aki pedig utána megy, azt békén hagyják. Érdekes koncepció.

Kátya aznap este, mikor nála aludtunk, éppen partizott a barátaival, így mi is csatlakoztunk hozzájuk. Ettünk egy jót, én kipróbáltam egy belorusz specialitást husival és egy olyan körettel, amit leginkább emeletes krumplis lepényhez tudnék hasonlítani. Nagyon finom volt. A srácok azt mondták, mivel a belorusz jellemzően mindig szegény nép volt, rengetegféle hagyományos burgonyaételük van. Ez a kulináris élmény nagyon bejött nekem, nem úgy, mint másnap reggel a nyárfakéreg-ital, amit a legjobb jóindulattal is csak rettenetesnek tudnék bélyegezni. Nekem iszonyat keserű volt, nem tudtam meginni belőle egy pohárral sem, pedig ami ennyire összerántja a szádat, az vagy méreg, vagy egészséges. Mivel még élek, valószínűleg az utóbbiról van szó ebben az esetben.

Visszafelé aludtunk Eugéniónál és Oljánál, akik most hétvégén nálunk voltak vendégségben. Fiatal pár, egy hihetetlenül fehér macskával. A közös pont adott volt: Olaszország. Eugénió kisgyerekként látogatott el először a félszigetre. A családja Délkelet-Fehéroroszországban, a csernobili baleset által súlyosan érintett területen lakik. Bár Eugénió a katasztrófa idején még nem élt, néhány évvel később született, azt mesélte nekem, hogy gyerekkorában egy szervezet segítségével minden évben elmehettek nyaralni az osztálytársaival Észak-Itáliába. Így tanulta meg a nyelvet, és így szerette meg az országot. Ő is, Olja is egyetemen dolgoznak, a nyaruk szabad, ezért még ma is évente egy hónapot Olaszországban töltenek önkéntes munkával, gyerektáborokban.

Az olasz konyha szeretetét is magukkal hozták, bár egy kicsit furán értelmezik. Reggelire spaghettit kértek. Meg persze kávét. Ők tényleg betartják a bölcsességet, hogy „úgy reggelizz, mint egy király.” Úgy vettem észre, nagyon odafigyelnek az egészséges étkezésre, ami nem is csoda, valahogy kezelni kell a Csernobil okozta rizikófaktort.

Szerencsére szeretnek beszélni az országukról, arról, ők hogyan látják a világot. Így tudtuk meg, hogy fehérorosz hűtőnk van. Meg a mosógépünk is. Fontos információ, ők mindenesetre nagyon örültek neki. Atlant a márka neve, most rákerestem az interneten, úgy tűnik, Magyarországon is kapható elvétve. Aztán szóba került az IKEA, elmesélték, hogy nekik Moszkvából kell megrendelniük a svédek bútorait online, amit aztán házhoz szállítanak. Belorussziában nincs IKEA, mert az ország vezetői úgy gondolják, tönkretenné a hazai bútorgyártást. Viszont Oljáéknak a pluszköltségekkel együtt is jobban megéri Moszkvából rendelni.

Szóba került persze Lukasenka is, a nép hőn szeretett vezére, akit „150%-os” többséggel választottak meg többször is köztársasági elnöknek, legutóbb 2010-ben.

Egy kérdést nem mertem csak feltenni, aki ismer, az tudja, ehhez mekkora önmegtartóztatásra volt szükségem. Mi tartja őket Minszkben? Két fiatal értelmiségi, diplomával, több nyelv biztos ismeretével, beleértve az oroszt, Moszkvában egy héten belül jól fizető állásuk lenne. Még vízumra sincs szükségük.

Aztán eszembe jutott, milyen büszkén meséltek nekünk városukról, mutatták meg nekünk az egyetemüket, a kedvenc éttermüket, milyen lelkesen emlegették barátaikat. Talán bennük megvan az az egészséges honszeretet, ami nem csap át kirekesztésbe, nem bánt, csak egyszerűen emelt fővel jár. És helyhez köt.

Hát igen, nem vagyunk egyformák.     

Gyűjtöm az anyagot a Top 10 látnivaló Moszkvában, rossz időben listához, talán már nem kell sokat várni a végkifejletre. De rengeteg a látványosság, úgyhogy bele kell húznom rendesen!

Szombaton belorusz vendégeinkkel a Moszkvai Planetáriumba látogattunk el, a következő héten pedig a tervek szerint megnézünk Andrissal egy szamuráj kiállítást (www.isamurai.ru), valamint ismét ellátogatok a Tretyjakov Galériába, hogy frissek legyenek az emlékek, amikor írok róla. És még ott van a szerdai program a lelkes magyar kultúra-különítménnyel, szóval én igazán mindent megteszek a cél érdekében! J

Akkor néhány szó a Planetáriumról. 1929 novemberében nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt, nemrégiben azonban nagyobb átalakításon, felújításon esett át, 2011-ben adták át ismét. A munkálatok 17 évig tartottak, ezek után még jobban kíváncsi voltam, mit sikerült ennyi idő alatt összehozniuk.

Egy elég nagy komplexumról van szó, 17 ezer négyzetméteren várják a látnivalók a látogatókat. Több részből áll, és mindegyikbe külön belépőt kell fizetni: Lunárium Interaktív Múzeum 350 rubel, Kicsi Csillagterem 150 rubel, Nagy Csillagterem 500 rubel, 4D mozi 300-500 rubel, obszervatórium 250-300 rubel. Ez azt jelenti, ha mindent látni akarsz, alsó hangon 1550 rubellel leszel könnyebb, ami 10 850 forintnak felel meg. Mi rövid tanakodás után arra jutottunk, hogy a Lunáriumra fizetünk be.

Az egész kicsit olyan volt, mint a budapesti Csodák Palotája, csak ott 5450 forintért egy egész család (két felnőtt és három gyerek) élvezheti a programokat. No mindegy, most Moszkvában vagyunk. Ennek megfelelő volt a tömeg is, ami a pénztáraknál, majd bent a teremben a játékoknál fogadott minket ezen a borongós szombat délutánon. Az első benyomás részben ezért is elég vegyesre sikeredett, a másik probléma az volt, hogy elég sok eszköz nem működött, üzemen kívül volt.

Ezzel együtt végül eltöltöttünk vagy két és fél órát a Lunáriumban bolyongva. Bejártuk mind a két szintet, a legjobban a két plazmával kapcsolatos játék tetszett mind a kettőnknek, Andrisnak és nekem. A plazmákon kívül tetszett még az üstökösök mozgását szemléltető asztal, vagy a mérlegek, amik megmutatták, mennyit nyomnék a Holdon, a Marson vagy a Jupiteren. Andrisnak még bejött egy képernyős játék, amelynél joystick-kel oda kellett irányítani egy műholdalkatrészt a testhez. Itt is jó nagy volt a sor, én már nem is vártam ki, túl sok ötéves függesztette rám rosszalló tekintetét, megtörtem a nyomás alatt. ;) Végignézhettünk egy előadást a Föld mozgásáról, Eugenio, belorusz barátunk fordított nekünk. A játékok mellett szerencsére mindenhol volt orosz, angol, német és kínai magyarázat, úgyhogy ezzel nem volt gondunk. Természetesen főleg a kínai jelentett nagy megnyugvást. 

Összességében nekem a CSoPa jobban tetszett a Lunáriumnál. Itt Moszkvában az interaktivitás az esetek nyolcvan százalékában kimerül abban, hogy megnyomsz egy gombot, és akkor történik valami. Már ha történik, mert mint mondtam, sok eszköz el van már törve. Budapesten azért ennél nagyobb kihívások várnak rád, ügyességi próbák tömkelegét próbálhatod ki, futsz, ugrálsz, lősz, fülelsz, reakcióidőt, térlátást tesztelsz, satöbbi. Emlékszem, szinte mindenben jobb volt nálam Andris, talán csak az egyensúlyérzékben nem. De az régen volt, azóta biztosan sokat fejlődtem! J

Lehet, hogy még egyszer ellátogatunk ide, talán megnézzük a Nagy Csillagterem egy előadását, vagy a 4D mozit, de a tripadvisoron azt olvastam, aki nem tud oroszul, ezeket annyira nem élvezi. Ha neked már részed volt az élményben, megírhatnád, mit tapasztaltál! J

Hogy jutsz ide? A Barrikadnaja (Баррикадная) metrómegállónál kell leszállnod, ha a lila (7-es számú) vonalon utazol, és a Krasznopresznenszkajánál (Краснопресненская), ha a barnán (5-ös számú). Ugyanitt található a Moszkvai Állatkert is.

Az orosz kortársak a világ nyolcadik csodájaként emlegették, mégis kevesen tudnak létezéséről.

Az eredeti palotát 1667-től 1672-ig építették, de 1768-ban II. (Nagy) Katalin idején már le is rombolták, hiszen addigra már eléggé düledezett állapotban volt. Ne felejtsük, a főváros fél évszázaddal korábban áttelepült Szentpétervárra, és a fa nem bírja túlzottan az idő vasfogát. Azért a teljes megsemmisítés előtt még elkészítették az épület élethű makettjét az utókor számára.

Nemrégiben kezdték meg újjáépítését a Kolomenskoye Parkban, néhány kilométerre eredeti helyétől, a park déli végében, közel a Kasirszkaja (Каширская) metrómegállóhoz. A megnyitót 2010 szeptemberében ünnepelték. Ma kívülről bármikor megcsodálható, belül hétfő kivételével mindennap látogatható.

De haladjunk csak sorjában.

I Alexej nem tartozik a legismertebb cárok közé. Az első Romanov, Mihály fia volt, őt követte a trónon 1645-ben, 16 évesen. Kortársai kedves, szelíd emberként jellemezték, aki vallásos, családszerető, jó kedélyű volt. Uralkodásának 31 éve korántsem nevezhető eseménytelennek, színesítették lázadások (só, réz, elégedetlen városok, mint Novgorod vagy Pszkov felkelése), háborúk (lengyel, svéd, török), melyek eredményeként Kijev, Szmolenksz és a Dnyeper egyes vidéke is a Romanovok kézére kerültek, az ő idejére tehető az Orosz Ortodox egyház szakadása, vagy a jobbágyok röghöz kötése is. Mégis hogy történhetett, hogy személye ennek ellenére nem került be a köztudatba? Bezzeg IV. Iván, a Rettegett. Hát nem igazságtalan?

Valahogy a fapalota is osztozni látszik építtetője sorsán, pedig higgyétek el, csodálatosan szép. Az eredeti verziót száz százalékban fából húzták fel, az orosz építkezési hagyományok szerint szögek nélkül, illesztésekkel dolgozva emelték fel a falakat. Így kicsit meglepődtem, mikor legutóbb ott jártamkor látom ám, hogy szorgos kezek kenik el a vakolatot egyes részein – hát igen, a modern idők szele, korhűnek korhű, de azért ne essünk túlzásokba, igaz? J

Nem baj, a hangulata csodálatos, kívülről is nagyon impozáns látványt nyújt tornyaival, sokszínű díszítésével, az elmaradhatatlan hagymakupola-szerű képződményekkel. Ha pedig rászánod azt a 300 rubelt, és belül is körülnézel, garantálom neked, egy mesevilágban találod magad.

Azért arra figyelmeztetlek, hogy ezt a mesevilágot sárkányok őrzik. Az ott dolgozó személyzet korántsem keresi a turisták kegyeit, vagy csak aznap volt kifejezetten rossz kedvük, mikor mi jártunk ott, de az biztos, hogy a modoruk hagyott némi kívánnivalót maga után. Volt velünk egy három éves kislány – a legkihívóbb esemény az volt, mikor anyukája adott egy kis vizet a már fáradó csöppségnek, mire szárazon odaböfögték neki késlekedés nélkül, hogy itt nem lehet inni. A szabály az szabály. Pont.

A palotának egyébként 270 terme van, annak körülbelül a tizede látogatható ma, de így is van mire mereszteni szemeinket. Először is ott vannak a hivatalos helyek, ahol a cár fogadta a kiemelkedő államférfiakat, vagy a külföldi követeket. Bojár dumát is tartottak itt.

A hivatalos helyiségek után következett a férfiak lakrésze. Abban a korban a férfiak és a nők teljesen elkülönülten éltek, a nők lakat alatt, kézimunkának és imádságnak szentelve életüket.

Láthattuk a hálószobát, ahol meglepetésünkre egy parányi, rövid, de legalább keskeny ágy várta a látogatókat – állítólag szokás volt felpolcolva, majdhogynem ülve aludni. Azért megnéztem volna I. (Nagy) Pétert behajtogatva egy ilyen bútordarabba a két méteres magasságával. Nem csoda, hogy mérges lett a „régi világra”. (Ez csak vicc, nehogy komolyan vedd. Ágyreformról nem hallottam Péterrel kapcsolatban.) J

Külön érdekesség volt a bányá (Ба́ня), a fürdő, az orosz szauna – hatalmas dézsa a terem közepén, a falnál lépcsőszerűen az ismerős ülőhelyek, és nem hiányozhattak a nyírfaágakból álló csokrok sem a hátcsapkodáshoz.

Láthattuk még a dolgozószobát, a refektóriumot, majd szépen átballagtunk a nőknek fenntartott szárnyba. Ide még a cár is csak… mondjuk úgy, különleges alkalmakkor nyerhetett bebocsátást. Mivel első feleségétől Alexejnek 13 gyereke született, és a másodiktól még három (köztük a legkisebb királyfi, a későbbi Nagy Péter), valami azt súgja, ő legalábbis elég sűrűn élt ezzel a jogával.

Mindegyik cárevicsnek és cárevnának volt külön szobája, plusz ugye számolni kell a hatalmas személyzettel, ez magyarázza a palota termeinek nagy számát.

A látogatás végén kaptunk egy kis meglepetést, kellemeset. Az utolsó szobában korhű ruhatár várt minket, fejfedők, ékszerek gyöngyből, amiket fel is lehetett próbálni.

Sajnos fényképezőt nem vittem a kirándulásra, pedig jól néztem ki a fél méter magasra nyúló kucsmában, és talán te is megnézted volna, konkrétan miről is beszélek. Ezen az oldalon azonban kielégítheted kíváncsiságodat: http://englishrussia.com/2011/06/20/the-kolomna-palace-the-8th-wonder-of-the-world/.

Összességében azt tudom mondani, hogy bár a fapalotát a világ nyolcadik csodájának hívni azért erős túlzás (össze sem lehet hasonlítani a piramisokkal), én imádtam. Még most is az orromban érzem azt a kellemes faillatot, ami körbelengi az egész építmény belsejét.

A sárkányok meg azért vannak, hogy legyőzzük őket. J

A Top 10 látnivaló Moszkvában, rossz időben listám még mindig nincs kész, de az biztos, hogy ez a látványosság rajta lesz.

További információért a parkkal kapcsolatban katt a Kolomenskoye címkére a felhőben.

Szép napot!

Egészségügyi kockázati tényezők Oroszországban és Magyarországon (100 ezer főre levetítve)

Alkohol (liter)

Oroszország - teljes mennyiség 15,2l, világszinten 6. helyezés.

Magyaország - teljes mennyiség 17,4l, világszinten 3. helyezés.

Cigaretta (%)

Oroszország, férfiak 70,1%, világszinten 1. helyezés.

Oroszország, nők 26,5%, világszinten 27. helyezés.

Magyarország, férifiak 45,7%, világszinten 30- helyezés.

Magyarország, nők 33,9%, világszinten 7. helyezés.

Elhízottság (%)

Oroszország, férfiak 14%, világszinten 84. helyezés.

Oroszország, nők 34,8%, világszinten 41. helyezés.

Magyarország, férfiak 22,5%, világszinten 44. helyezés.

Magyarország, nők 23,4%, világszinten 89. helyezés.

Boldogság pontszám:

Oroszország 143, világszinten 162. helyezés.

Magyarország 190, világszinten 107. helyezés.

Fontos tudni, hogy a szubjektív boldogság mérésére egész egyszerűen azt a módszert használják, hogy megkérdezik az egyént: Ön mennyire érzi boldognak magát. Ez tehát nem nevezhető teljesen egzakt tudománynak, mégis szeretik használni, mert összefüggést mutat az általános egészségi állapottal, az életszínvonallal, illetve a képzettséggel. Ahogy fent is látszik, Magyarországon az emberek 190 pontnyira boldogak. Ezzel egy sorban végeztünk Kongóval, Líbiával, Dél-Afrikával, Gambiával, Bangladessel. (2006/2007-es, válság előtti adatok.)