Illatozó citrom- és narancsfák, olajfaligetek, a tenger moraja, az enyhe szellőben táncoló papirusznád, a messzi Etna felséges látványa, vöröslő lávafolyama, és a napfény simogató érintése… Ez Siracusa.

Akármerre fordítod a tekinteted, a múlt emlékei köszöntenek – bronz- és vaskor, az antik görögök, rómaiak, az első keresztények, muszlimok, bizánciak, normannok. Aiszkhülosz, Pindarosz, Szapphó, Platón, Arkhimédész, a tirannusok, I. Roger, II. Frigyes…  

A mai város területén már a bronzkortól szikánok, majd az őket elűző szikulok éltek. Nem sokat tudunk ezekről a népekről, de helyiektől hallottam, hogy szikuloknak hívják magukat, szembehelyezkedve így a Szicília középső területein és nyugati partjain élő szikánokkal. Évezredes, rég elfeledett ellentétek szunnyadnak mindmáig a felszín alatt. Siracusa elnevezése is a szikul nyelvből ered (Syraka, Súraka): vízbőséget jelent.

Időszámításunk előtt 734-ben aztán jöttek a korinthosziak. A Magna Grecia időszakában járunk. Ebből a korból maradt ránk a csodálatos görög színház (i.e. V. századtól), melynek méretéből következtethetünk arra: Siracusa az ókor egyik legnépesebb, legnagyobb jelentőségű városa volt. A központban megcsodálhatjuk Apolló templomának romjait, az alapvetően barokk hangulatot árasztó székesegyház belső oszlopai pedig az egykori dór Pallasz Athéné templomot idézik.

A latomia, a kőlelőhely nincsen messze a felséges színháztól. Spárta és Athén harcában Siracusa az előbbit támogatta, így Athén megtámadta a várost. Kampányaik nem jártak sikerrel, az elfogott athéniak pedig szörnyű halál haltak – ide zárták be őket étlen, szomjan, a menekülés vagy a túlélés minden esélye nélkül tengették itt szerencsétlenek életük utolsó napjait. Ezek után kissé szarkasztikusnak tűnhet, hogy a Mennyország kőlelőhelyének hívják a helyet.

Az egyik mesterséges kőbarlang különös hírnévre tett szert – Dionüsziosz fülének hívják, állítólag a város tirannusa a fontosabb foglyokat ide láncoltatta, és a képződmény különleges akusztikáját kihasználva kihallgatta beszélgetésüket.

Dionüsziosz építtette fel a várostól mintegy hét kilométerre levő erődítményt is, a Castello Eurialo-t. Dionüsziosz egyébként érdekes figurája a történelemnek- ő az, aki eladta rabszolgának Platónt. Mint a kegyetlen zsarnokok általában, ő is elég rendesen paranoiás volt. Senki nem mehetett be abba a helységbe, ahol ő tartózkodott motozás nélkül, családtagjai, fivére, vagy fia sem. Állítólag még szőrzetének ápolásához sem használhattak borbélyai ollót, nehogy megtámadják vele, a hagyomány szerint úgy égette le izzó széndarabokkal fürtjeit.

Természetesen a városnak megvan a saját külön görög mítosza is, Arethusza története, amit Ovidius is megénekelt Átváltozások című kötetében. Eszerint Alpheiosz, a folyamok istene beleszeretett Arethuszába, ám a lány nem viszonozta érzéseit, menekült előle. Artemisz segítségével forrássá vált, remélve, hogy megszabadul üldözőjétől. Zeusz azonban megszánta a búslakodó Alpheioszt, és folyammá változtatta őt, s így az mégis egyesülhetett a szeretett lénnyel. Siracusa központjában, Ortigia szigetén látható ma Arethusza kútja, melyet papirusznád és gondtalanul fürdőző kacsák díszítenek.

A római korra emlékeztet az amfiteátrum, ahol mesterien kialakított medencében még hajócsatákat is bemutattak a nagyérdeműnek.

Az ókor szerelmesei semmiképpen se hagyják ki a Paolo Orsi Megyei Régészeti Múzeumot, ahol Siracusából és környékéről származó leletek ezreit tekinthetjük meg. Egyébként az egész vidék olyan, mint egy nagy, nyitott múzeum. Kicsit megkapargatod a földet, és máris kikukucskál egy törött kerámia alóla. Bár természetesen tiltva van a magángyűjtemények kialakítása, szerintem nagyjából mindenkinek van otthon egy-két antik darabja. Ez kvázi része identitásuknak.

A korai keresztény korszak szintén nyomot hagyott a városon. Itt vannak mindjárt a katakombák, amik borzongató élményt nyújtanak a bátor látogatóknak. A római után a siracusai a legnagyobb ilyen sírhely. A katakombák mellett állnak a Keresztelő Szent János-templom maradványai. Már az ötödik századtól keresztény kegyhely működött itt, a ma látható romokban pedig még felfedezhetők a nyolcadik században épült templom jellegzetességei, a későbbi korok lenyomataival együtt.

II. Frigyes német-római császár, Szicília normann származású királya építtette Ortigia szigetén a Castello Maniace-t, azaz Maniace várát. Az erődítmény Giorgio Maniace nevét viseli, aki az arabok ellen a 11. században megszerezte Siracusát a bizánciak számára.

Az említetteken kívül számos látnivaló van még Siracusában, érdemes sétálgatni a keskeny utcákon, a Lungomare-n (a tengerparton), vagy ellátogatni a számos templom valamelyikébe. 1693-ban egy erős földrengés a város nagy részét lerombolta. Az újjáépítések a késő barokk stílus jegyében történtek, ez határozza meg a történelmi központ hangulatát ma is.

Ha többet akarsz tudni erről a meseszép vidékről, töltsd le az Ortigia Island nevű applikációt, ami idéntől áll rendelkezésre. Siracusa egyre nagyobb hangsúlyt fektet a turizmusra, ennek megfelelően folyamatosan épül, szépül a város.      

Eredetileg egész Szicíliának szántam egy bejegyzést, de elég hamar rájöttem, hogy ez bizony lehetetlen vállalkozás. Így maradt témának mára Siracusa kulturális öröksége, mely 2005-től az UNESCO listájára is felkerült, nem véletlenül.

Legközelebb folytatjuk siracusai kalandozásunkat a megyében. Higgyétek el, érdemes lesz velem tartani!

Szép napot!