Először úgy 10-12 évesen hallottam Fehéroroszországról. Jól van, lehet, hogy korábban, de ez az első olyan emlékem, amit még ma is fel tudok idézni. Édesapám járt akkor Minszkben, és rettenetes sok cukrot, csokit hozott vissza, meg fából készült kempingszékeket, talán a popsisí is onnan jött, ebben már nem vagyok biztos. Azt mondta, szinte úgy dobálják az ember után az árut, az ottaniaknak semmi pénzük nincs.
Szomorúan majszoltam az ajándék édességeket.
Én magam talán soha nem jártam volna Belorussziában, ha a tavalyi rettenetes motortúránk után (Tiszaföldvár-Lviv-Kijev-Moszkva) az orosz M3-ast elkerülve idén tavasszal nem választjuk inkább a Fehéroroszország-Lengyelország-Szlovákia útvonalat a hazamenetelhez.
Említettem már a Couchsurfingről szóló posztban, hogy Belorusszia bizonyult eddig a legvendégszeretőbb országnak– három szálláskérést küldtünk ki, és mind a hármat el is fogadták. Egyet vissza kellett mondanunk, a maradék kettőt beosztottuk, egy a hazaútra, egy meg visszafelé.
Mivel megint motorral utaztunk, az első és legfontosabb kérdés számunkra az országgal kapcsolatban az volt: milyen minőségű az út. Jelentem, az említett szakaszon a legjobb aszfalt Fehéroroszországban van, az M1, avagy az Olimpiai út. Az elnevezés nem véletlen, még az 1980-as moszkvai játékokra fektették le, ez lett a nyugat felé nyitó kapu, még ma is erre mennek „Európába” az oroszok. Moszkvából Minszkbe megy délnyugatnak, majd Bresztbe, ami már a lengyel határon van.
Sok a rendőr, arra figyelni kell. A fehéroroszok be is tartják a sebességkorlátozást, csak az oroszok hajtottak gyorsan, meg néha egy kicsit mi. Végül az összesen több mint 5000 kilométeres úton mindössze egyetlen alkalommal kaptunk büntetést, ami nálunk abszolút rekord, aki olvasta a tavalyi túráról a bejegyzést, annak lehet erről némi fogalma. (Lásd motor címke, ezen belül „Mert van ám nekünk motorunk is…, „Ukrajna útjain” és „Törpapa, messze vagyunk még?”)
Kátya, az első vendéglátónk mondta, hogy a helyi szokásjog ismeri a szponzor intézményét az utakon. Ő egy gyorshajtó, aki mögé be lehet állni, és ha a közelben rendőr volna, őt fogják kiszedni a forgalomból, aki pedig utána megy, azt békén hagyják. Érdekes koncepció.
Kátya aznap este, mikor nála aludtunk, éppen partizott a barátaival, így mi is csatlakoztunk hozzájuk. Ettünk egy jót, én kipróbáltam egy belorusz specialitást husival és egy olyan körettel, amit leginkább emeletes krumplis lepényhez tudnék hasonlítani. Nagyon finom volt. A srácok azt mondták, mivel a belorusz jellemzően mindig szegény nép volt, rengetegféle hagyományos burgonyaételük van. Ez a kulináris élmény nagyon bejött nekem, nem úgy, mint másnap reggel a nyárfakéreg-ital, amit a legjobb jóindulattal is csak rettenetesnek tudnék bélyegezni. Nekem iszonyat keserű volt, nem tudtam meginni belőle egy pohárral sem, pedig ami ennyire összerántja a szádat, az vagy méreg, vagy egészséges. Mivel még élek, valószínűleg az utóbbiról van szó ebben az esetben.
Visszafelé aludtunk Eugéniónál és Oljánál, akik most hétvégén nálunk voltak vendégségben. Fiatal pár, egy hihetetlenül fehér macskával. A közös pont adott volt: Olaszország. Eugénió kisgyerekként látogatott el először a félszigetre. A családja Délkelet-Fehéroroszországban, a csernobili baleset által súlyosan érintett területen lakik. Bár Eugénió a katasztrófa idején még nem élt, néhány évvel később született, azt mesélte nekem, hogy gyerekkorában egy szervezet segítségével minden évben elmehettek nyaralni az osztálytársaival Észak-Itáliába. Így tanulta meg a nyelvet, és így szerette meg az országot. Ő is, Olja is egyetemen dolgoznak, a nyaruk szabad, ezért még ma is évente egy hónapot Olaszországban töltenek önkéntes munkával, gyerektáborokban.
Az olasz konyha szeretetét is magukkal hozták, bár egy kicsit furán értelmezik. Reggelire spaghettit kértek. Meg persze kávét. Ők tényleg betartják a bölcsességet, hogy „úgy reggelizz, mint egy király.” Úgy vettem észre, nagyon odafigyelnek az egészséges étkezésre, ami nem is csoda, valahogy kezelni kell a Csernobil okozta rizikófaktort.
Szerencsére szeretnek beszélni az országukról, arról, ők hogyan látják a világot. Így tudtuk meg, hogy fehérorosz hűtőnk van. Meg a mosógépünk is. Fontos információ, ők mindenesetre nagyon örültek neki. Atlant a márka neve, most rákerestem az interneten, úgy tűnik, Magyarországon is kapható elvétve. Aztán szóba került az IKEA, elmesélték, hogy nekik Moszkvából kell megrendelniük a svédek bútorait online, amit aztán házhoz szállítanak. Belorussziában nincs IKEA, mert az ország vezetői úgy gondolják, tönkretenné a hazai bútorgyártást. Viszont Oljáéknak a pluszköltségekkel együtt is jobban megéri Moszkvából rendelni.
Szóba került persze Lukasenka is, a nép hőn szeretett vezére, akit „150%-os” többséggel választottak meg többször is köztársasági elnöknek, legutóbb 2010-ben.
Egy kérdést nem mertem csak feltenni, aki ismer, az tudja, ehhez mekkora önmegtartóztatásra volt szükségem. Mi tartja őket Minszkben? Két fiatal értelmiségi, diplomával, több nyelv biztos ismeretével, beleértve az oroszt, Moszkvában egy héten belül jól fizető állásuk lenne. Még vízumra sincs szükségük.
Aztán eszembe jutott, milyen büszkén meséltek nekünk városukról, mutatták meg nekünk az egyetemüket, a kedvenc éttermüket, milyen lelkesen emlegették barátaikat. Talán bennük megvan az az egészséges honszeretet, ami nem csap át kirekesztésbe, nem bánt, csak egyszerűen emelt fővel jár. És helyhez köt.
Hát igen, nem vagyunk egyformák.
