2014.07.25.
05:59

Írta: fannie

Földalatti paloták - a moszkvai metró

metr_1406185145.jpg_1280x886

Ahogy szerdán ígértem, ma körülnézünk egy kicsit a föld alatt, megnézünk a moszkvai metró híresen szép állomásai közül néhányat.

Vágjunk is bele, kezdjük a Kijevszkajával (Киевская). A barna vonalon van (Кольцевая линия), ami egy gyűrűt alkotva összeköti a többi metróvonal számos állomását. 1954-ben adták át Hruscsov idején. Ugyanebben az évben ment át a Krím-félsziget az oroszoktól az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasághoz. Akkoriban úgy tűnt, ennek nincs túl nagy jelentősége…

Maga a metrómegálló az itt található Kijevi Vasútállomásról kapta nevét. Ami a dizájnt illeti, egy Ukrajnában meghirdetett versenytárgyalás alapján döntötték el, miként alakítsák ki a belső teret. Végül egy csoport nyerte meg a pályázatot, tagjai Katonin, Szkugarev és Golubev voltak. Az alacsony, négyszögletes oszlopokat fehér márvány és az ukrán-orosz barátságot bemutató mozaikok ékesítik, Alekszandr Vasziljevics Mizin (Мызин) munkái. Közöttük arannyal szegélyezett boltíves átjárókon lehet a sínekhez jutni. A peron végén Lenin portréja látható. Állítólag ezen az állomáson található a legtöbb Sztálin-ábrázolás is, csak figyelmesen meg kell nézni a képeket.

Van néhány olyan mozaik is, ami nem köthető a szovjet időkhöz, ilyen például a perejaszlavi szerződésnek emléket állító. A megállapodásban az ukrán területek kimondták csatlakozásukat az orosz cárhoz Alekszej idején. Az ukrán nagytanácson önként választották a cárt uralkodójukul négy „versenyző” közül - a török szultán, a krími kán, a lengyel király és végül a győztes orosz uralkodó voltak esélyesek. Egyébként 1654-ben járunk – ennek az eseménynek a 300. évfordulójára ajándékozta oda az ukránoknak Hruscsov a Krím-félszigetet.

Az 1709-es Poltavai csata, Nagy Péter végső győzelme a svédek felett, szintén meg van örökítve sajátos szovjet realista stílusban.

A legtöbb kép azonban a szovjet idők harcait és boldogságát idézi. Az 1932-33-as nagy ukrán éhínségről, ami a mezőgazdaság kötelező kollektivizálásának következménye volt, nem találtam mozaikot. Furcsa.

A Kijevszkaján át kell sétálni a barna vonalról a sötétkékre, menni egy megállót, és már ott is vagyunk a Park Pobedinél (Парк Победы, Győzelmi Park). Egy egészen fiatal, 2003-ban átadott állomásról van szó. A felszínen már körülnéztünk a blogon, itt van a Diadalív, a Borogyinói Körkép, a Szent György és a sárkány szobor az obeliszkkel. Az oldalon vannak fenn fotók a peront díszítő két nagy képről is, melyek közül az egyik az 1812-es, a másik az 1945-ös győzelmet ünnepli.

Egyébként itt történt a múlt héten, 2014. július 15-én a metróbaleset, pontosabban a Szlavjanszkij bulvár és a Park Pobedi között. Ezek után külön „szerencse”, hogy a Park Pobedi Moszkva legmélyebben fekvő állomása – 84 méterrel van a földfelszín alatt, amivel a harmadik egy kijevi és egy szentpétervári létesítmény után. Mozgólépcsővel körülbelül 3 percig tart, míg felérsz a mélyből.

Többször hallottam már különböző forrásokból, hogy az orosz embernek nagy a türelme, de ha a metró valamilyen oknál fogva leállna, abból forradalom lenne. Nos, azért ezt az állomást néhány napra lezárták, és nem sokan tiltakoztak. Egy héttel ezelőtti hírekben még az szerepelt, hogy továbbra sem nyitották meg a nagyérdemű előtt, ám a Facebookomon már olvasom, hogy ismerőseim egyike-másika már gond nélkül utazott az érintett szakaszon. Mi kedves férjemmel nem sokat járunk arra, leggyakrabban a piros vonalat használjuk.

Ha már itt vagyunk a sötétkék vonalon, menjünk négy megállót a központ felé, és nézzük meg a Forradalom teret is (Площадь Революции, 1938). Ennek az állomásnak a nevezetessége az íves peroni átjárók két oldalát őrző bronzszobrok, Matvej Manizer művei. Hétköznapi szovjet embereket ábrázolnak, gyakran felfegyverkezve, ezzel is jelezve, hogy a forradalom a nép fiainak érdeme, általuk, értük született. Szánjunk rá egy kis időt, ha meg akarjuk nézni mind a 76 alkotást.

Valahogy vissza kellene kavarodni a barna vonalra, hogy megnézzük a Komszomolszkaja állomást (Комсомольская). 1952-ben adták át, még Sztálin idején. Ez cseppet érzékelhető az ábrázolt jelenetekből is, amelyek nagyrészt a vezér 1941. novemberi, történelmi jelentőségű beszédének vonalát követi. Ugyebár 1941-ben a nagy honvédő háború elején vagyunk, ekkor hangzott el a híres buzdítás, felemlegetve az orosz történelem nagyjainak dicső tetteit: Alekszandr Nyevszijt, akiről a Nyevszkij Proszpektről szóló bejegyzésben már volt szó, vagy I. (Doni) Dmitrij moszkvai nagyfejedelmet, aki viszont a mongolok ellen vezetett felszabadító hadjáratot. A mozaikok további témái: Minin és Pozsárszkij 1612-es győzelme a litván-lengyel betolakodók felett; Szuvorov 1799-es átkelése az Alpokon; Kutuzov és az 1812-es borogyinói csata. A hősi szovjet időket és Lenint három alkotás idézi. Ez utóbbiak eredetileg nem egészen így néztek ki, szerepelt rajtuk Sztálin is több más, időközben újraértékelt vezetővel is, így 1953 után kisebb módosításokat hajtottak végre a képeken a kegyvesztettek „kiretusálása” érdekében.

Egyébként szerintem Komszomolszkaja minden metróállomások legszebbike, mindenképpen érdemes meglátogatni. Két dologra kell odafigyelni. Először is, itt van a legnagyobb tömeg, mivel egy jelentős közlekedési csomópont alatt fekszik, amely három vonatállomást is kiszolgál. A projekt egyik résztvevője, Zabolotnaja szerint ezért is figyeltek különösen a dekorációra, hogy az első benyomás mindenképpen magával ragadja azt, aki a városba érkezik. A másik, hogy Komszomolszkaja megálló van a piros vonalon is, de az közel sincs ilyen impozáns. Szóval a barna vonalon keresd.  

Még egy utolsó peronra van időnk, legyen ez a Novoszlobodszkaja (Новослободская, szintén 1952), amely Komszomolszkaja és Kijevszkaja között van valahol félúton, északon. Itt a gyönyörű, bronzkeretbe ágyazott festett üvegek vonják magukra figyelmünket. A főterem végében a Békét az egész világon panel látható, amiért, mint tudjuk, az oroszok mindig is keményen harcoltak. Mármint a békéért. Békeharc. :D Bocsánat, menjünk tovább. A művek nagy része a változatosság kedvéért nem a szocializmus időszakáról szól, inkább a különböző formájú és színvilágú virágoké a főszerep. Az ábrázolt alakok között van művész, földműves, tudós.     

Szokták mondani, hogy a moszkvai metrón közlekedve egy időutazáson is részt veszel, megismered az orosz történelem fontosabb állomásait. Én ezt a kijelentést azért valamelyest módosítanám: megismerheted az orosz történelem jelentősebb állomásait, egy jó vastag szovjet szemüvegen keresztül, amibe keményen bele van vésve a vörös csillag - ami azért annyira nem meglepő, ha jól megnézed az évszámokat. Viszont ez a szemlélet Moszkvában érzésem szerint a mai napig a mindennapok része – szó szerint, és átvitt értelemben is.

Ezzel együtt érdemes egyet kirándulni a föld alatt is, megcsodálni ezeket a népnek kialakított palotákat.  

A képeken szokás szerint a bal felső sarokból indulva az óramutató járásával megegyező irányban a következő állomásokat látod: Park Pobedi, Kijevszkaja, Novoszlobodszkaja, Komszomolszkaja.

Novoszlobodszkajáról saját képem nem volt, azt innen töltöttem le:

http://www.forum-grad.ru/forum2133/thread69091.html.   

4 komment

Címkék: metró Moszkva

2014.07.23.
05:59

Írta: fannie

Szentpétervár - pillantás a Palota térre, Ermitázzsal fűszerezve

ermit_zs_1406048823.jpg_1536x1064

Elérkeztünk szentpétervári sorozatunk utolsó részéhez. Én szeretem a legjobb falatot utolsónak hagyni, te hogy vagy vele? Ennek a filozófiának megfelelően következzék ma a Palota tér!

Egy hatalmas szabad területről van szó, amelyet építészeti remekművek ölelnek körbe, míg középen a Sándor-oszlop magasodik 47,4 méterével.

Ha a Nyevszkij sugárút felől érkezünk, nagy valószínűséggel a kettős diadalív alatt áthaladva érkezünk meg, melyet négylovas kocsi (úgynevezett quadriga) díszít. Győztes római vezérek szokása volt ilyen fogaton felvonulni az ünneplő tömeg előtt, a neoklasszikus korban pedig ismét divatba jött erre a régi hagyományra utalni. Így hasonló alkotással találkozhatunk Berlinben, Párizsban, de Moszkvában is, ahol a Bolsoj Színházat varázsolja még impozánsabbá. A diadalív, valamint a birodalmi hadsereg fővezérségi épülete, amelybe beágyazva látható, Carlo Rossi nápolyi születésű építész munkája a 19. század első feléből, a napóleoni háborúk utáni időkből (1819-1829). 580 méteren keresztül keretezi a teret az építmény a déli oldalról, a Téli Palotával szemben.

A Sándor-oszlop (1830-1834) Auguste de Montferrand nevéhez fűződik, aki már a Szent Izsák-székesegyházal kapcsolatban is emlegettünk. Szintén a Napóleon feletti győzelmet hivatott ünnepelni, I. Sándor cárnak állít emléket, akinek uralkodására tehetők a dicsőséges harcok. Az oszlopot magát egy darab vörös gránittömbből faragták ki, 25,45 méter magas és 3,5 méter széles. Ezzel a legnagyobb ilyen jellegű konstrukció a világon. Tetején egy keresztet tartó angyal vigyázza a teret, talapzatát domborművel dekorálták.

A tér keleti oldalán Alexander Brullov Testőrségi Főhadiszállása látható (1837-1843).  

És akkor néhány szó a Téli Palotáról és az Ermitázsról. Lélegzetállító, felséges, pompázatos, barokk stílusú épületegyüttes. Mai formájában I. Erzsébet cárnő álmodta meg, az ő számára épült 1754-től 1762-ig. II. (Nagy) Katalin persze tovább bővítette a palotát, megbízást adott új szárnyakra (pl. Régi és Új Ermitázs, Ermitázs Színház), a meglevő tereket átalakíttatta. A termek díszítésére pedig nagyjából minden műkincset megszerzett, amire rá tudta tenni kezecskéjét. Egész, már meglevő kollekciókat vásárolt fel a cárnő, melyekben nagy festők alkotásai is helyet kaptak, mint Rembrandt, Rubens, Tiziano, Raffaello vagy Van Dyck. Annyira elszaladt a ló Katalinnal, hogy végül már azért kellett bővíteni a Téli Palotát, hogy legyen hely a mesterműveknek. Ugye-ugye, ha egy nő elkezd shoppingolni… A gyűjtemény a mai Ermitázs alapját adja, ami méltán a világ egyik leghíresebb múzeuma.

 Egy tűzvészben 1837-ben jelentősen megrongálódott az épület, ezért elsősorban a belső teret újra kellett építeni. Egyedül a Jordán-lépcsősor és a Nagytemplom őrizte csak meg Rastrelli által eredetileg tervezett formáját rokokó hangulattal, egyébként ma a barokk és a neoklasszikus stílusok uralkodnak. A belső terek, szobák dekorációja legalább akkora figyelmet érdemelnek, mint maguk a kiállított tárgyak.

Egyébként természetesen az Ermitázs is a túl nagy, nehezen emészthető múzeumok közé tartozik. Ha néhány hétre odaköltöznél (bárcsak lehetséges volna!), akkor sem jutnál a végére. Nekünk egy napunk volt rá. Ezzel együtt számomra sokkal pozitívabb élmény volt, mint mondjuk párizsi testvére, a Louvre, éppen a belső terek szépsége, valamint a kiállítás szervezettsége, áttekinthetősége miatt. Azt gondolom, Moszkvában sem kelhet vele versenyre egyik múzeum sem. Azért hozzáteszem: szerencsés az, aki ilyen felhozatalból válogathat, nem panaszkodom. ;)

A belépés az Ermitázsba a külföldieknek ötven rubellel többe kerül, mint az orosz vagy belorusz állampolgároknak, azaz felnőtteknek 400 rubelbe (a bejegyzés írása idején legalábbis). A hónap első keddjén mindenkinek ingyenes a látogatás. Plusz 100 rubelért megnézheted a Mensikov palotát, a Porcelán Múzeumot, Nagy Péter Téli Palotáját és a birodalmi hadsereg fővezérségi épületét is. Nekünk ezekre nem maradt időnk.

Ezzel nagyjából szentpétervári barangolásaink végére értünk. Ha egyszer tényleg eljutsz az oroszok Északi fővárosába, mindenképpen nézd meg a Néva parti palotákat is akár magán a folyón hajókázva, akár az úton sétálgatva. Ezen kívől ott van még a Marijinszkij Színház, az Orosz Állami Múzeum, a Fabergé Múzeum, az Auróra cirkáló, a Juszupov palota, Nagy Péter lovas szobra, és még folytathatnám a sort oldalakon keresztül.

Majd valamikor a jövőben még sort kerítek arra, hogy a nyári kirándulásunkról is beszámoljak – ennek keretében szó lesz többek között Carszkoje Szelóról és Peterhofról. Talán nem esek túlzásokba, ha azt mondom, Versailles pompáját elhalványító szépségekről van szó.

Most pénteken azonban visszatérünk Moszkvába. Terveim szerint az itteni metróban fogunk körülnézni – nem a múlt heti, július 15-i baleset okaira koncentrálva, hanem az állomások kialakítására.

Addig is minden jót, szép napot!

A képeken az Ermitázs néhány terme látható

Szólj hozzá!

Címkék: Szentpétervár

2014.07.21.
05:59

Írta: fannie

Egy kegyetlenül felvilágosult óriás - Nagy Péter

peter-the-great-2-sized_1405845725.jpg_263x375

Múlt héten ott hagytuk abba, hogy végigsétálva Szentpétervár négy és fél kilométeres főutcáján, a Nyevszkij sugárúton, megérkeztünk az Admiralitás épületéhez, majd a lélegzetelállító Paloták teréhez.

Nem tudom, te hogy vagy vele, de én képletesen szólva már lejártam a lábamat. Mielőtt továbbindulunk, hogy körbejárjuk a teret, majd az Ermitázst, szusszanjunk egyet, álljunk meg egy pillanatra – pletyizni.

Volt itt már szó I. Nagy Péterről, Erzsébetről, II. Nagy Katalinról, Sándorokról, Miklósokról… A te kíváncsiságodat nem piszkálja, milyen emberek is voltak valójában ezek a cárok, hogy éltek, haltak, hogy szerettek? Én mindig is izgatottan kukkantottam a történelmi évszámok, csaták, felfedezések, nagy események mögé, hogy lássam az embert, aki milliók sorsát tartja a kezében. Biztosan nekik is voltak örömeik, de sérelmeik, bánataik is, éreztek dühöt, félelmet, voltak megalázottak, máskor diadalmasak. Talán volt kedvenc ételük, kedvenc színűk, könyvük, állatuk, helyük. Jó és rossz tulajdonságaik. Szóval ugyanolyan emberek voltak, mint te, vagy én, csak más helyre születtek. És ez nem volt mindig kifejezetten szerencsés, sem az ő, sem környezetük számára.

Induljunk hát ma egy másfajta kalandra, próbáljuk meg megérinteni a hús-vér embert a festmények fenséges, de beállított pózai mögött. Mai alanyunk I. (Nagy) Péter, ha már egyszer Szentpéterváron vagyunk.

Egyik pillanatban mélységesen tisztelem, a másikban legszívesebben leordítanám a fejét, felpofoznám. Ami igencsak vicces volna, mivel 162 centimmel a mellkasáig sem érnék fel ennek a két méteres óriásnak. Hatalmas ember hatalmas akarattal, egy igazi buldózer, aki átgázol mindenen és mindenkin, hogy célját elérje. Nincs kegyelem, nincs apelláta, ő missziót teljesít. Természetesen a köz és a haladás érdekében. Szóval a klasszikus kontroll-ember. Talán nem annyira jó a közelében lenni, a rossz oldalára kerülni semmiképpen nem, de néhány száz év távlatából, az okozott fájdalomtól és veszteségtől messze már kezdjük értékelni erőfeszítéseit.

Meséltem már arról, hogyan épült fel Szentpétervár. A gyönyörű város emberek tízezreinek élete árán vált valósággá. És ahhoz mit szólsz, hogy Péter megölette a saját fiát, Alekszej cárevicset? Tovább megyek: feltételezik, hogy saját kezűleg is részt vett Alekszej vallatásában, kínzásában. Mondhatni, apuka fenyíti kicsi fiát. Nem Alekszej volt az egyetlen, akit cárként maga vett kezelésbe a kihallgatásoknál. Talán ő volt a legkegyetlenebb azon uralkodók között, akik megkapták a "Nagy" melléknevet. De haladjunk sorjában.   

Péter 1672. június 9-én született cár Alekszej második házasságából. Gyermekkorát és uralkodásának első időszakát nagyban befolyásolta a klánharc, ami az első és a második feleség családja között folyt.

Alekszej cár 1676 elején meghalt, helyét III. Fjodor vette át, az első feleségtől származó legidősebb életben maradt fiúgyermek. A gyenge egészségű Fjodor 1682-ben hagyta üresen a trónt – anélkül, hogy megnevezte volna utódját.

Csak találgatni lehet, milyen hatással volt Péter jellemfejlődésére az a sok erőszak, amit maga körül látott. Négy éves volt, mikor apja meghalt, és féltestvérei, anyja családjának ellenségei kerültek hatalomra III. Fjodor cársága idején. Bár maga Fjodor és öccse, a későbbi V. Iván állítólag gyengéd viszonyt ápoltak mostohaanyjukkal, Péter anyjával, az ellenségeskedés azért nem szűnt meg. 1682-ben, a cár halálakor aztán nyílt, véres küzdelem tört ki a két frakció között, aminek áldozatául esett Péter anyjának két testvére, Kirill és Iván, valamint gyámja, Armaton Matvejev, a család számos közeli barátjával együtt. Néhány gyilkosság, például nagybátyjaink leölése is a 10 éves Péter előtt ment végbe. Gyerekként kénytelen volt asszisztálni ahhoz, ahogy rokonait a szeme előtt gyakorlatilag darabokra szedik. Csoda, hogy hamar megtanulta, hogy az emberi élet nem sokat ér, feláldozható a célok eléréséért? Számára azt hiszem, ez volt a normális. Talán ekkor ivódott belé az is, hogy szinte senkiben, a nemesekben sem lehet megbízni – sokan megisszák még ennek a levét később.

Végül Péterből 1682-ben cár lett, de inkább amolyan bábfigura féltestvére, Zsófia Alekszejevna kezében, aki valójában kormányzott régensként. Társuralkodója a beteges, mondhatni egyszerű gondolkozású Iván volt, a sorban az ötödik.

Péter ebben az időben természetesen nem sokat foglalkozott a kormányzással, inkább játékkatonáival, hajóival bíbelődött, ami teljesen megfelelt Zsófia igényeinek. Körülményei nem mindig voltak cárhoz illőek. Anyjával együtt szegénységbe kényszerült, nagyrészt a patriarchától és az ortodox egyháztól kapott segélyekből éltek egy Moszkvához közeli vidéki kúriában. Zsófia természetesen megpróbálta öccsét tudatlanságban tartani, megfosztani minden, a kormányzásra vonatkozó információtól, tunyaságra, restségre nevelni. Minél tovább báb marad, annál jobb, okoskodott. Nem hiszem, hogy ismerte Péter valódi természetét: a kíváncsiság, a tudásvágy, a tapasztalás iránti szenvedély alapvető tulajdonságai voltak. Szerintem ez az elfojtás csak hozzájárult ahhoz, hogy később még elemibb erővel robbantak felszínre ezek a jellemvonások.

Közben azonban egyre teltek az évek, és az idő egyértelműen Péternek dolgozott. Bár még mindig azt kellett tennie, amit mások mondtak neki, tudta, hogy ez már nem sokáig lesz így, és tudatosan készült a változásra. Szinte észrevétlenül, fokról fokra alakította ki saját támogatóival a kapcsolatot, és egyre közelebb araszolt a valódi hatalomhoz. 1689 februárjában még kénytelen volt feleségül venni Jevdokina Lopuhinát, ám ez a meccs sem volt végleg lejátszva, 1698-ban Péter kolostorba kényszerítette őt, és kieszközölte a válást. Három fiú született a házasságból, egy érte meg a felnőttkort - ő volt Alekszej, akiről már volt szó. 1689 nyarán Péter erőszakkal ragadta magához a hatalmat. Ismét meghaltak néhányan, Zsófia kolostorba kényszerült. Még később fellázadt Péter ellen, folyt a vér, kegyetlen kínzások, kivégzések helye lett Moszkva.

Lehet, hogy ezért is akart Péter tiszta lappal indulni? Utálta a régit, a maradit, gúnyt űzött a tradíciókból, az egyházból is. Európai körútjai alakalmával nyugaton valami olyannal találkozott, ami felkeltette érdeklődését, amiben látott fantáziát, és elhatározta, hogy kirángatja országát a múltból, akármi lesz is az ára. Márpedig az ilyesmit nem adják ingyen.

Visszatérve az ifjú cárhoz, néhány évig még el kellett viselnie egy szoknya, az édesanyja befolyását, ám 1694-ben Natália meghalt, két évvel később pedig V. Iván is, aki ugyan nem sok vizet zavart, de most már tényleg, végérvényesen Péter volt az úr a házban – és Oroszországban.

Ekkorra fizikailag is, a szó tényleges értelmében rendesen kinőtte magát. 203 centi magas volt, bár alkata nem volt arányos – feje túl kicsi volt testéhez képest, válla túl szűk. Ennél is furcsábbnak hathatott látványos tikkje, akaratlan arc-, kar- és lábrángásai, valamint enyhe epilepsziája, aminek következtében rövidebb időszakokra elvesztette eszméletét.

Ezzel együtt erős kézzel irányította Oroszországot.

Valahogy úgy érzem, hogy mindennek ellenére Péter nagy romantikus volt. Hitt a szépben, hitt a jóban, és ezek megvalósítására törekedett, számomra vitatható eszközökkel. Egyik példa erre kapcsolata Jevdokinával, első feleségével. Soha nem szerette, semmi közös nem volt bennük, tisztán politikai okokból vette el külső nyomásra. Ez persze elég gyakran megtörténik az uralkodóházakban, ahol a szerelmi házasság inkább a kivétel, mint a norma. Péter azonban nem elégedett meg azzal, hogy szeretőt tart, mint sokan mások. Kedvesét méltó rangban szerette volna maga mellett látni – ezért válása után el akarta venni Anna Monst, aki 12 évig volt tartós partnere. Egy egyszerű német borkereskedő lányáról van szó. A házasságkötésre csak nem került sor, végül 1703-ban kiderült, hogy a hosszú évek alatt Anna bizony nem volt hűséges a cárhoz. Abban az évben Szászország nagykövete a Névába fúlt, ingóságai között pedig rátaláltak Anna öt évvel korábbról kelt szerelmes leveleire. Péternek biztosan sok erénye volt, de a megbocsátás képessége éppen nem tartozott közéjük – börtönbe vetette az ex-barátnőt mintegy 30 másik emberrel együtt.

Mint tudjuk, Péter végül Marfa Szkavronszkaját vette feleségül, először titokban, 1707-ben, majd 1712-ben mindenki előtt vállalva a kapcsolatot. Marfa, aki 1705-ben tért át az ortodox vallásra, és felvette a Katalin nevet, egy litván paraszt lánya volt. Műveltsége szegény származása miatt enyhén szólva is hiányos– soha nem tanult meg írni, olvasni, viszont hűséggel követte Pétert mindenhova, a háborúkba is. Míg Pétervár épült, a pár egy háromszobás faházban lakott, mint egy teljesen hétköznapi család. Katalin főzött, mosott, vigyázott a gyerekekre, ápolta férjét, mikor rá törtek a rohamok, vagy lecsillapította, mikor éppen dühöngött. Péter meg, amikor jól volt, kertészkedett – no meg vitte az ország ügyeit.

Marfát, vagyis Katalint Péternek legjobb barátja, Alekszandr Mensikov mutatta be. Mensikov szintén alacsony származású volt, de az eddigiekből is már egyértelműen kiderül, hogy Péter vajmi keveset adott a rangra, a felmenőkre, ahogy a külsőségekre is. Őt magát is gyakran lehetett látni kitaposott csizmában, elnyűtt ruházatban, egyenruhában. Alapvetően egyszerű, őszinte ember volt, és ezt kereste környezetében is. Mensikov ugyan elég sokat halászott a zavarosban, korrupciós ügyekbe is keveredett, ami Péternek érzékeny pontja volt, de partiztak már eleget együtt ahhoz, hogy végül vele talán elnézőbb volt a hirtelen haragú uralkodó, mint bárki mással. Egyébként Mensikov Péter reformjainak lelkes híve volt, azt igyekezett továbbvinni barátja halála után is.

1718-ban került sor arra a családi tragédiára, amire már utaltam, és ami Alekszej cárevics halálához vezetett. Apa és fia kapcsolatát nem könnyítette meg a szülei között fennálló feszült, ellenséges viszony. Alekszej végül olyan felnőtté serdült, akinek nagyjából mindent sikerült megtestesítenie, amit Péter megvetett: hiányzott belőle a tettrekészség, az erő. Védelmére legyen mondva, apja sem bánt vele kesztyűs kézzel. Attól tartok, Péter inkább látta benne megvetett volt feleségét, mint saját magát, ezért bármit is csinált szerencsétlen Alekszej, apja azt negatívan értelmezte. Például 1715-ben meghalt Alekszej felesége, Charlotte. A cárevics elment a temetésre, de apja már elvárta volna, hogy aznap folytassa munkáját az államügyekben. Alekszej erre írt neki egy levelet, hogy lemond a trónról fia javára, aki néhány napos volt, Charlotte a szülésbe halt bele. Nos, Péter elfogadta az ajánlatot, bár az kétségtelenül nem tette naggyá Alekszejt a szemében. Volt azonban egy feltétel: Alekszejnek szerzetessé kellett válnia, hogy ne jelentsen veszélyt a trónra. A fiú ezt végképp nem akarta, ezért külföldre menekült. 1718-ban tért vissza Moszkvába úgy, hogy tarsolyában volt apja ígérete, miszerint nem esik baja, békében élhet birtokain, és elveheti feleségül szerelmét, egy Afrosinia nevű hölgyet. Erre börtönbe csukták, kínvallatásnak vetették alá a cár elleni szervezkedés és felségárulás vádjával. Végül a sebeibe belehalt. Ekkor már apja íróasztalán volt aláírásra halálos ítélete. 

Végül Katalinnal is megromlott Péter kapcsolata. Második felesége 12 gyermeket szült neki, de csak két lány érte meg a felnőttkort. Ez nem volt túl jó hír az utódlás szempontjából, főleg azután, ami Alekszejjel történt. Mikor később kiderült, hogy Katalin kegyencei pénzért árusítják befolyásukat az udvarnál, a korrupcióra mindig érzékenyen reagáló, az ellen kemény harcot vívó Péter ismét kegyetlenül elbánt a bűnösökkel – aminek következtében Katalin nagyon megorrolt rá, hónapokig nem is szóltak egymáshoz. A cárnő ráadásul idős korára alkoholista lett, egykor legendásan gyönyörű arcát himlőhelyek csúfították el. Gondolom, alakján meglátszott a számtalan terhesség, a szülés. Péter sem ivott keveset, de ez nem volt újdonság. Egy idő után mindketten elkezdtek szeretőket tartani. A cár ismét a válás gondolatával kacérkodott, de a család nyomására végül elállt a tervétől – erre sincs túl sok példa élete során.

Aztán meghalt. Már 1723 tele óta gyengélkedett, mindenféle nyavalyával küszködött. Mikor 1724 őszén valamivel jobban lett, ismét elindult, hogy számtalan projektjét személyesen felügyelje. Állítólag a Balti-tenger partján haladt, mikor meglátott egy csapat katonát a vízben fuldokolni, erre bement a jéghideg vízbe, hogy kimentse őket. Ismét ágynak esett, 1725 februárjában halt meg. Még nem volt 53 éves.

Ő sem nevezte meg utódját, a harcokból végül felesége került ki győztesen, nem kis része volt ebben Mensikovnak is. Az egykori Marfa, litván parasztlány I. Katalin néven lett cárnő.

Péter igazi örökségét aztán majd II. Katalin, egy kis német hercegnőből cárnővé avanzsált hölgy viszi tovább – azt hiszem, talán barátságosabb eszközökkel.       

E kis pihenő után szerdán folytatjuk a sorozatot a Palota tér felfedezésével. Szép napot!

Szólj hozzá!

Címkék: Szentpétervár cárok

2014.07.18.
05:59

Írta: fannie

Szentpétervár - a Nyevszik Proszpekten

nyevszkij_1405616279.jpg_1280x886

 „Nincsen szebb a Nyevszkij Proszpektnél, legalábbis Pétervárott, amelynek ez - mindene.”

Nyikolaj Vasziljevcs Gogol, A Nyevszkij Proszpekt. Fordította: Makai Imre

Így volt ez Gogol, de már Nagy Péter idején, és a sugárút jelentősége megmaradt a 21. században is. 18-19. századi paloták sora, tekintélyes bankok épületei, neves hotelek, nagy presztízsű üzletek, boltok, valamint emlékművek sora várja a látogatót, aki bevállalja az Alekszandr Nyevszkij tértől az Admiralitásig tartó négy és fél kilométeres sétát. Azt hiszem, mindenki megtalálja itt a kedvére valót, a legelvetemültebb vásárlási kényszertől szenvedőtől a történelem csodálójáig. Csak a pénztárcádra vigyázz – lehetséges, hogy az nem csak a csábító kirakatok támadásainak lesz kitéve, ha érted, mire gondolok. Errefelé elég sok a turistákra vadászó zsebtolvaj is.

A Nyevszkij Proszpektet magyarra Névai sugárútként lehetne lefordítani. Nevét nem a folyóról kapta, azzal furamód egyszer sem találkozik össze, hanem Alekszandr Nyevszkijről, aki a 13. században vlagyimiri nagyfejedelem volt, egyébként meg a Rurik-dinasztia egyik őse, nagy harcos. Egy 2008-as televíziós közvélemény kutatás során megválasztották minden idők legjelentősebb orosz személyiségének. (Zárójelben jegyzem meg: harmadik helyen Sztálin végzett. Nincs hozzáfűznivalóm. Angolul bővebb információt itt találsz, ha érdekel a téma: http://en.wikipedia.org/wiki/Name_of_Russia_%28Russia_TV%29.)

Szóval Nyevszik fontos diadalt aratott a svédek felett 1240-ben a Néva és az Izsora folyó találkozásánál, ennek emlékére kapta a „Névai” melléknevet. 1242-ben a Csúd-tónál a német lovagrend csapatait győzte le, ezt örökíti meg Eisenstein egy filmjében, ami magyarul A jégmező lovagja címet viseli. A szovjetek a háború alatt és után nem győzték propagálni az alkotást annak nem túlságosan takargatott németellenessége miatt is. 

Nagy Péter is mélyen tisztelte az időközben az ortodox egyház által szentté avatott hőst (1547), így kinevezte városa patrónusának, elhozatta ide csontjait, és csinos kis templomokat, monostort (лавра) építtetett köréjük. Innen nem messze indul a sugárút, ez tehát mai sétánk kiindulópontja. Nézzük azért meg a két Trezzini, Domenico és fia Pietro alkotásait, valamint a neoklasszikus katedrálist, amit II. (Nagy) Katalin emeltetett melléjük, ha már itt vagyunk, Alekszandr Nyevszkij szobrát se hagyjuk ki. A monostorhoz tartozó temetőben szintén tehetünk egy kört, itt olyan hírességek nyugszanak, mint Lomonoszov, Dosztojevszkij, Csajkovszkij vagy Muszorgszkij.

Tovább haladva a proszpekten másfél kilométer múlva baloldalon találjuk a Moszkvai Vasútállomást, ahova mi is érkeztünk 2011 decemberében. Egy impozáns, 19. század közepi neoreneszánsz stílusú épületről van szó. Egy percre mintha hirtelen Bolognában találtam volna magam az árkádok alatt. Csak a sötét és a hideg volt cseppet gyanús. ;)

Szemben a Vossztanija tér (Felkelés tér), ahol büszkén magasodik a II. világháború, vagy, ahogy az oroszok mondják, a nagy honvédő háború befejezésének emlékére, a győzelem 40. évfordulója emelt obeliszk. Bronz domborművek díszítik, amik a város hősies küzdelmét örökítik meg a német támadással szemben. Tetején aranyozott csillag. A téren található Szentpétervár második legnagyobb bevásárlóközpontja, a Galéria (Галерея), ami körülbelül akkora, mint a mi WestEnd City Centerünk kétszázezer négyzetméterével.

Tovább sétálva a Fontanka folyó felé megállhatunk egy pillanatra a Beloszelszkij-Belozerszkij család nevét viselő palota előtt. Bár az eredeti épület már 1747-ben elkészült, azóta számtalan átalakításon esett át. Mai neobarokk arculatát a 18. század elején kapta. 1883 körül Szergej Alekszandrovics nagyherceg tulajdonába került, aki az 1881-ben szerencsétlenül járt II. Sándor egyik fia volt. Sajnos Szergej Alekszandrovics is terroristák áldozata lett 1905-ben a moszkvai Kreml területén. Csúnya egy eset volt, a nagyherceg testének egyes darabjai a környező házak tetejéről vadászták le. Na, igen, elnézést a gyengébb idegzetűektől és az élénk fantáziájú olvasóktól. Inkább sétáljunk tovább.

A Fontankához érve követve a Nyevszkij Proszpektet áthaladunk az Anicskov-hídon, ami a legrégibb és leghíresebb átjáró ezen a folyón. Több író is megemlékezett róla műveiben, mint Puskin, Gogol vagy Dosztojevszkij, és számos festőt is megihletett. A ma is látható verzió az 1840-es évek elején készült. Négy ló szobra díszíti, ezek a város legismertebb jelképei közé tartoznak.

Továbbsétálva az Admiralitás felé bal kéz felől vár minket az Anicskov-palota, amelyet Erzsébet cárnő rendelt neobarokk stílusban. 1754-ben lett kész, ekkor Erzsébet szeretőjének, Alekszej Ramuzovszkijnak ajándékozta. Állítólag Ramuzovszkij 1742-ben titokban elvette feleségül Erzsébetet, ezért kortársai gúnyolódva az „éjszaka cárjának” hívták őt. Miután 1771-ben meghalt, az Anicskov-palota visszaszállt a koronára. II. (Nagy) Katalin gondolva, ha az egyik szeretőnek kedvére volt a hely, egy másik is meg lesz vele elégedve, Patyomkinnak adta a palotát. Azért gyorsan végeztetett rajta egy kis átalakítást klasszicista elemekkel.  Végül ismét a cári család lett a tulajdonos.  III. Sándor például jobban kedvelte ennek az építménynek a hangulatát, mint a Téli Palotáét, ezért gyakran töltötte családjával itt idejét.

Néhány lépés, és ott vagyunk II. (Nagy) Katalin emlékszobránál, ami a róla elnevezett parkban áll. Itt magasodik Oroszország Nemzeti Könyvtára is, amit maga Katalin alapított 1795-ben, de csak a napóleoni háborúk után, 1814-ben nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt. Mint tudjuk, a felvilágosult cárnő olyan európai értelmiségiekkel tartott fenn magánlevelezést, mint Voltaire vagy Diderot. Ezen francia felvilágosultak könyvtárait egy az egyben megvásárolta haláluk után az örökösöktől, ez adta többek között a közkönyvtár alapját. Később Alekszandr Sztroganov tovább bővítette a gyűjteményt felbecsülhetetlen értékű kincsekkel, mint az Osztomir Evangélium, egy 11. századi orosz nyelvű kézirat.

A sugárút jobb oldalán magasodik az Eliszejev üzletház. Art Nouveau stílusban készült 1902-03-ban. Ma elsősorban jó minőségű és magas árkategóriájú ételkülönlegességeket árusítanak. Már csak a dekoráció szépsége miatt is érdemes körülnézni az épület belsejében.

Ha már belejöttél a shoppingba, itt van nem messze a Nagycsarnok, Szentpétervár első bevásárlóközpontja egyenesen a 18. század közepéről, Nagy Katalin idejéből. Szemben a Passzázs, ami egy relatíve újabb konstrukció. 1848 tavaszán nyílt meg, célja bevallottan a luxustermékek forgalmazása volt a legmagasabb elit igényeit kielégítve. Belülről valamennyire emlékeztet moszkvai rokonára, a GUM-ra.

A következő lámpás kereszteződésnél van a régi városi duma, amelyet ismét csak Nagy Katalin létesített. Olasz stílusú tornyát messziről látni fogod. A másik oldalon ismét egy Art Nouveau épület hívja fel magára figyelmünket, a Singer-ház, amit 1904-ben alkotott Pavel Szuzor építész a Singer varrógépgyártó cég megrendelésére. A Szovjetunió idején nagyrészt könyvesbolt működött falai között, ezért ma sokszor inkább Könyvek Házának hívják.

Újabb lámpa, és a Kazan-katedrálishoz érünk. Jobb oldalon bepillanthatunk a Gribojedov-kanális mellé, ott magasodik a Megváltó temploma a kiontott vér helyén. Ezekről a szerdai cikkben már volt szó, most haladjunk tovább.

Sétáljunk el a Mojka folyóhoz, most már nincs messze az Admiralitás. Előtte még két palotát érdemes megszemlélnünk. Az egyik a Sztroganov-családé volt, Nagy Katalin építészének, Rastrellinek műve. A Sztroganovok a korszak egyik legbefolyásosabb, leggazdagabb arisztokratái voltak, akik házasság révén Katalinnal is rokonságba kerültek. Egészen az 1917-es forradalomig a történelem meghatározó szereplői voltak, akkor a család tagjai emigrációba kényszerültek, vagyonukat elkobozták. Az épület maga megőrizte eredeti neobarokk hangulatát, köszönhetően egyrészt az 1990-es évek elején kezdődő renoválási munkálatoknak.

Az öntöttvas Zöld-hídon átsétálva a Mojka felett a Csicserin-házhoz érünk, ami szintén Katalin idején épült. A ház első tulajdonosa, Nyikolaj Csicserin volt, a szentpétervári rendőrség egykori feje, ezért a Zöld-hidat néha Rendőr-hídnak is nevezik. Nyikolaj Csicserin gyermekei eladták az ingatlant, ami az évek során több arisztokrata és módos kereskedő kezén is megfordult. Az utolsó tulajdonosok, az Eliszejev-család 1917-ben szintén emigrált. A kommunizmusban először Maxim Gorkij vezette itt a Művészetek Házát, ahol sok író élt és alkotott, később 1923-tól a nyolcvanas évekig mozi működött a falak között, a híres Barikád. Még Leningrád ostroma alatt is nyitva tartott, híradókat, filmeket vetítettek tartva az emberekben a lelket, és erősítve a hivatalos álláspontot. 2007-ben az épületet lebontották, majd újraépítették, állítólag az eredeti Csicserin-ház mintájára.   

Megérkeztünk az Admiralitáshoz, ami az orosz tengerészet főhadiszállása jelenleg is. Ide fut be Szentpétervár három fő sugárútja is, köztük a Nyevszkij. Még Nagy Péter alapította messzemenő ambícióinak kielégítésére, sokáig hajógyár is működött a közelében. Mai formája az empire hatásait mutatja, 62 méter magas tornyával uralja a környéket.

Most már csak percek kérdése, és eljutunk a hatalmas Palota térre, és megcsodálhatjuk a Téli Palota épületét, és a Sándor-oszlopot.

Legközelebb innen folytatjuk utunkat. Kellemes hétvégét, jó pihenést mindenkinek!

Képek a bal felső sarokból haladva az óramutató járásával megegyező irányban:

Anicskov-híd, háttérben a Beloszelszkij-Belozerszkij-palota: http://www.annaspiano.com/MorePhotos.htm

Singer-ház: http://alliruk.livejournal.com/132458.html

Eliszejev üzletház: http://mystayinrussia.blogspot.ru/2010/11/elisseev-food-emporium-no-more.html

Sztroganov-palota: www.saint-petersburg.com/palaces/stroganov-palace/

Szólj hozzá!

Címkék: Szentpétervár

2014.07.16.
05:59

Írta: fannie

Szentpétervár közelebbről – a legfontosabb templomok

szpv_r_templomok_1405449582.jpg_1280x886

A hétfői bevezetőben megpróbáltam egy általános benyomást adni az oroszok „északi fővárosáról”. Én nagyon megszerettem az alatt az összesen tíz nap alatt Szentpétervárt, amit volt alkalmunk ott eltölteni – egy hetet télen és négy napot nyáron, megismerve a város két, egymástól merőben különböző arcát.

A belvárosra több időm a téli kirándulás alkalmával jutott. Míg kedves férjem szorgosan dolgozott, én órákon keresztül róttam az utakat, sötétben, hóban, esőben, soha el nem unva a környék szépségét. Ma az a terv, hogy ezen kalandozások emlékéből kiindulva végigjárjuk a jelentősebb egyházi épületeket.

Szentpétervár első ortodox temploma a Péter-Pál-székesegyház (Петропавловский собор), a Néva folyó egyik szigetén található (Nyúl-sziget, Заячий остров). Ezen az iszapos területen kezdődött meg Szentpétervár építésének munkálata, állítólag az első köveket maga Nagy Péter tette le. És miért ne lenne ez igaz, mikor tudjuk, hogy a cár egyáltalán nem óckodott a kétkezi munkától, részt vett ő hajók készítésénél, lábbeli is kikerült a keze alól, de fogat is szívesen húzott kedves udvaroncainak – akik valószínűleg enyhébb pánikrohamot kaptak még a gondolattól is. De hát Péter felvilágosult orosz volt, nincs mese, a jövőnek nem lehet az útjában állni. Így beépült az addig teljesen jelentéktelen Nyúl-sziget is.

A székesegyházat 1712-ben kezdték el építeni egy 1703-1704-ben felhúzott fatemplom helyére. Közel 123 méteres magasságával harangtornya a legmagasabb ilyen jellegű ortodox konstrukció. Tetején ül egy keresztet tartó angyal, ami ma a város egyik legfontosabb jelképe. Az építésszel, Domenico Trezzinivel nagyon meg volt elégedve I. Péter, olyannyira, hogy valamilyen szinten rokoni kapcsolatba is keveredett vele – a cár lett Domenico fiának keresztapja. Ami az építészeti stílust illeti, tipikus péteri barokkról van szó. El lehet képzelni a kortársak döbbenetét, mikor látták, milyen radikálisan szakított Péter cár (ismét) az orosz hagyományokkal, elhagyva a sátortetőt, de még a hagymakupolát is. A nyugati behatásból egyértelműen látszik, hogy Nagy Péter hosszú európai tanulmányútja nem volt hiábavaló.

Hivatalosan már 1919 óta múzeumként működik az épület, bár szép lassan úgy tűnik, visszatérnek az egyházi funkciókhoz szent misével, karácsonyi, húsvéti szertartásokkal.

Egyébként, ahogy azt már hétfőn említettem, itt nyugszik majdnem minden Péter után uralkodó cár és cárnő, valamint a család számos tagja.

Haláluk 80. évfordulóján, 1998. július 17-én ide kerültek II. Miklós, felesége és három gyermeke (Tatjána, Olga, Anasztázia) is. A maradványokat egyébként az ortodox egyház nem ismeri el az uralkodócsaládéhoz tartozónak, ami azért kényelmes álláspont, mert így nem kell azon vitatkozni, hogy az időközben szentté avatott Romanovok nyugodhatnak-e békében egy fedél alatt holmi mezei Romanovokkal, akiknek ez a tisztesség nem adatott meg. Időközben megtalálták Alekszej és Marija, a másik két gyermek csontjait (2007-ben), de azok a mai napig nem kerültek családtagjaik mellé. Idegenvezetők sajátosan orosz humorral meg szokták jegyezni: az ő újratemetésük hónapját és napját is tudják már, csak az év kérdéses.

Időrendben a következő székesegyház, amiről említést akartam tenni, a szentpétervári Kazán-katedrális (Казанский кафедральный собор), ami ma érseki székhely. 1801-ben kezdődtek a munkálatok, és tíz évig tartottak. Mintaként a római Szent Péter-bazilika szolgált, az északi kapu elkészítésénél pedig az alkotó a firenzei keresztelő kápolna egyik ajtaját, a „Mennyország kapuja” néven ismert művet használta ötletforrásként. Ez a nyugati inspiráció bizony nem minden ortodox egyházi személy tetszését nyerte el, de hát mit lehet itt tenni, ez Szentpétervár.

Amikor aztán Napóleon 1812-ben megtámadta Oroszországot, Kutuzov tábornok állítólag kazáni Szent Máriához fohászkodott védelemért. Így a győzelem után a székesegyház szerepe is valamelyest módosulni látszott, sokan már úgy tekintettek rá, mint a franciák feletti diadal szimbólumára, holott az eredeti koncepció szerint nem volt semmi köze hozzá. Kutuzovot is ide temették 1813-ban, az épület előtt pedig 1837 óta szobra áll, nem messze az akkori hadügyminiszter, Barclay de Tolly emlékművétől.

1876-ban itt tartotta a Föld és Szabadság (Земля и воля) nevű szervezet Oroszország első politikai erődemonstrációját. Később belőlük alakult ki a Népi Akarat (vagy Népi Szabadság, Народная воля) nevű csoport, aki felelős volt II. Sándor cár meggyilkolásáért 1881-ben. Erre még később visszatérünk egy másik templom kapcsán (Megváltó temploma a kiontott vér helyén).

Most térjünk át a Szent Izsák-székesegyházra (Исаакиевский Собор), amelyet nem sokkal a Kazán-katedrális elkészülése után kezdtek el építeni (1818). A világ második legmagasabb ortodox templomáról van szó a moszkvai Megváltó Krisztus-székesegyház után, ami 103 méter magas, szemben a Szent Izsák 101,5 méterével. (Itt olvashatsz róla bővebben: http://elet-uton.blog.hu/2013/09/10/megvalto_krirsztus-szekesegyhaz_multja_es_jelene).

A terveket a francia születésű Auguste de Montferrand dolgozta ki a korban divatos neoklasszicista stílust követve. Összesen 112 vörös gránitból kivájt korinthoszi oszlop díszíti az építményt, és természetesen a háromszög alakú timpanon sem maradt el. Engem egyébként erősen emlékeztet a párizsi Pantheonra, ami az építész származását tekintve talán nem is olyan meglepő.

Az építkezésnél számos kihívással szembe kellett néznie a mérnököknek. Először is meg kellett oldani, hogy a süppedős talaj elbírja a székesegyház hatalmas súlyát, ezért több mint húszezer farönköt vertek a földbe, amin aztán maga a talapzat nyugszik.

A tetőszerkezet öntöttvasból készült, és így a Szent Izsák-székesegyház a harmadik olyan épület a világon, amelynél ehhez a metódushoz fordultak a kivitelezők. A kupola külső rézburkát arannyal vonták be, amihez egy arany-higany keveréket tűzzel ráégettek a felületre. A probléma csak az volt, hogy a higany, mint tudjuk, súlyosan mérgező, ezért végül körülbelül hatvan munkás meg is halt az aranyozásnál. A tizenkét angyal, ami viszont a belső teret díszíti, az éppen felfedezett galvanoplasztikai eljárással készült.

Így összességében talán nem is csoda, hogy a munkálatok majd negyven évig eltartottak. Állítólag a finn nyelvben született is egy mondás: „Építeni a Szent Izsák-székesegyházat”, azaz belekezdeni egy soha véget nem érő munkába.    

Egyébként szavakkal elég nehéz leírni, milyen pompázatosra sikerült a székesegyház dekorációja belül is, kívül is. Több mint 400 szobor és dombormű. A festmények száma 150 körüli. Fehér márvány Carrarából, zöld Genovából, sárga Siénából, vörös Franciaországból, szürke és fekete otthonról. Hihetetlen fényűzés! Ezek után még inkább tetszett, hogy mikor először voltam a székesegyházban, egy nagy macska heverészett nyugodtan a terem közepén – és úgy tűnt, senki nem gondolja, hogy ezzel bármi probléma volna.

Mai utolsó vallásos jellegű épületünk a már többször emlegetett Megváltó temploma a kiontott vér helyén (Храм Спаса на Крови). Nekem ő a kedvencem.

Itt feltétlenül szólnunk kell néhány szót elöljáróban II. Sándor cárról. 1855-ben elég nehéz helyzetben örökölte meg az Orosz Birodalmat – éppen akkor is a Krím miatt dúlt a viszály a különböző nagyhatalmak között (1853-tól), egyik oldalon az oroszok, másikon pedig egy török-angol-francia koalíció állt. A fő kérdés persze a terjeszkedés és a Fekete-tenger feletti kontroll megszerzése volt. A trónt frissen átvevő II. Sándor végül úgy látta, nem tartható fenn a konfliktus. Nem volt meg a megfelelő pénzügyi háttér, az állam gyakorlatilag a csőd szélén állt, és a muzsikokból több adót már nem lehetett kipréselni. 1856-ban aláírt egy Oroszország számára nem túl kedvező békeszerződést Párizsban.

Ez azonban nem volt elég ahhoz, hogy a kedélyeket otthon lecsillapítsa, sőt. A jobbágyok tűrőképességük határán voltak, ezért II. Sándor óvatos reformokba kezdett. 1861-ben kihirdette a jobbágyok felszabadítását, de földet nem adott nekik. Ezen kívül a közigazgatásban és az oktatás terén is hozott „akarom is meg nem is” újításokat, de végül csak azt érte el, hogy az egyszerű emberek nem szerették meg, az arisztokrácia körében viszont sikerült befolyásos ellenségekre szert tennie. Az első merényletet 1866-ban szervezték ellene. 1879 és 1880 között röpke két év alatt három támadást élt túl. Volt egy időszak, mikor bárhol is jelent meg, utcán, színházban, akárhol, ha tehették, az emberek udvariasan menekültek a közeléből. Környezetében ugyanis nem volt mindenki olyan szerencsés, mint amilyennek Sándor bizonyult – egy ideig.

Végül 1881-ben őt is utolérte a végzet. A Népi Akarat elnevezésű szervezet végzett vele, miközben Szentpétervár utcáin kocsizott. Az első bomba nem tett benne kárt, de akkor már hat sikertelen kísérlet után a terroristák számítottak rá, hogy netán több akcióra lesz szükség, és a kocsiból kilépő cár lábához dobtak egy újabb gránátot. Az már annyira összeroncsolta II. Sándor alsótestét, hogy sebeibe néhány órán belül belehalt.

Az eseménynek természetesen több következménye is volt. Először is III. Sándor néven cárrá koronázták II. Sándor fiát, akinek persze esze ágában sem volt az apja által óvatosan elkezdett reformokat folytatni – nyilvánvaló, hogy a hálatlan nép nem érdemel segítséget, ugyebár. A támadók közül sokakat elfogtak, felkötöttek, egyesekre börtön vagy száműzetés várt. Erre a csoport most III. Sándor ellen kezdett el ármánykodni többek között egy Alexander Uljanov nevű lelkes tag vezetésével. Ismerős a név? Igen, Lenin bátyjáról van szó. 1887-ben kötötték fel a cár elleni terrorista szervezkedés miatt. Alexander 21 éves volt akkor, Vladimir Iljics 17. Kérdés, mennyire befolyásolta Vladimir további pályáját bátyja halála.

A mi témánk szempontjából a legfontosabb következmény a Megváltó temploma a kiontott vér helyén megépítése volt. Így már érthető a névválasztás, igaz? III. Sándor ott húzatta fel azt a középkori orosz hagyományokat követő, hagymakupolás épületet, ahol édesapját a végzetes támadás érte. Az anyagiakat maga a család és privát adakozók biztosították, talán ezzel hozható összefüggésbe, hogy sokáig tartott az építkezés – 1883-ban kezdődött, és csak 1907-ben fejeződött be. Leszűkítették a kanálist, amely a kérdéses út mellett folyik, hogy féldrágakövekkel díszített oltárt emelhessenek pontosan azon a helyen, ahol II. Sándorra dobták a bombát.

Van valami felemelő és hátborzongató egyben ebben az emlékhelyben. Én télen néztem meg belülről, így eleve a fényviszonyok is igen sajátosak voltak. Ráadásul éppen akkor tört ki egy hóvihar, mikor a környéken jártam, úgyhogy szabályosan bemenekültem a templomba anélkül, hogy igazán fogalmam lett volna róla, hová is kerültem. Aztán hallgatva az audio-guide magyarázatait lassan hatalmába kerített a hely szelleme. Állítólag a falakat összesen 7500 négyzetméteren borítja mozaik, amivel bizton bekerül a világelsők közé. Egyébként azért használták előszeretettel ezt a dekorációs megoldást, mert határozottan jobban bírja a helyi időjárási viszonyokat, mint mondjuk a freskó. A lényeg, hogy az összhatás szemet gyönyörködető.

A szovjet időkben igencsak rájárt a rúd erre a templomra is. Szerencsére nem bontották le, pedig tervben volt többször is a megsemmisítése. Azért a háború alatt például egy ideig itt tárolták a leningrádi ostrom alatt éhen halt emberek holttestét. Később zöldséget raktároztak az épületben, ezért néhányan nem átallják – igen, sajátos orosz humorral- „Megváltó a krumplin” névvel illetni. ;) Már rettenetesen szükség volt egy kiadós restaurálásra, mire végre 1970-ben nekikezdtek a munkálatoknak. Ma a Megváltó temploma múzeumként működik, nem tartanak itt vallási szertartásokat.

Természetesen még sok egyházi építmény van Szentpéterváron, de mára meg kell ennyivel elégedned. Valahol csak pontot kell tenni a történet végére! Remélem, csak jó értelemben volt kimerítő a beszámoló. ;)

Legközelebb folytatjuk a városnézést, végigsétálunk a Nyevszkij Proszpekten, egészen az Ermitázsig. Minden jót, szép napot, találkozzunk pénteken!

A képek innen származnak (bal felső sarokból haladva óramutató járásával megegyező irányban):

Kazán-katedrális: http://chawedrosin.wordpress.com/2012/06/18/st-petersburg-part-one-2/

Megváltó temploma belülről: http://www.minube.it/foto/posto-preferito/164989/589063

Péter-Pál-székesegyház: http://www.saint-petersburg.com/museums/peter-paul-fortress/ss-peter-and-paul-cathedral/

Szent Iszák-székesegyház timpanonja: http://www.panoramio.com/photo/16746412

További képekért keresd a többi cikket Szentpétervárról a blogon!

Szólj hozzá!

Címkék: Szentpétervár

2014.07.14.
09:57

Írta: fannie

Ismerkedés Szentpétervárral

szentp_terv_r_1405324060.jpg_1280x886

Mit is lehetne mondani röviden Szentpétervárról: egyszerűen meseszép. Szimbólum. A végletek helyszíne. Észak Velencéje, az Északi főváros, vagy a Paloták Városa: mindegyik járatos elnevezés helyénvaló. A helyieknek meg egyszerűen csak: Pityer (Питер). Ők megtehetik, hogy becézgessék „Őfelségét”.

A város eleganciája engem Bécsre emlékeztet, a csatornák természetesen Velencére, Szentpétervár mégis egyedülálló péteri barokkjával, történelmével és időjárásával.

Nagy Péter alapította 1703-ban. Az óriás cár elhatározta, hogy márpedig neki lesz ablaka Európára, és már áradtak is a muzsikok az ország minden szegletéből, hogy életüket és vérüket adják az uralkodóért, a hazáért. Ez nem túlzás, egyes adatok szerint körülbelül harmincezren vesztek oda az építkezések során. Nem először az emberi történelemben egyszerű, szegény emberek kezdetleges eszközökkel, szinte puszta kézzel varázsoltak elő egy csodát a semmiből, a sárból, a mocsárból. Rájuk is emlékezzünk, mikor a hosszú, palotákkal pettyezett Nyevszkij proszpekten sétálunk. Szentpétervár számomra ezért szimbólum: az emberi erő, az akarat diadala. A fejlődés győzelme a maradiság felett. Egy korszak jelképe, amikor egyetlen ember, Péter víziójának, sokszor erőszakos követelőzésének engedelmeskedve a bojárok leveszik kaftánjaikat, hogy európai nadrágba bújjanak, és feláldozzák szakállukat a borotvált arcért, a hetyke bajuszért. De van mindebben valami szomorú, valami szégyenkezéssel vegyes meghatottság is. Valami elveszett.

Végletek helyszíne, az időjárás miatt is. Itt már a hatvanadik szélességi fok környékén vagyunk. Soha nincs olyan hideg (vagy meleg), mint Moszkvában, köszönhetően az óceáni éghajlatnak, de a fényviszonyok... Nos, azok igen sajátosak. Mi eddig kétszer voltunk Szentpéterváron, először decemberben, másodszor pedig júniusban. Télen a nap vonakodik felkelni, nyáron meg lenyugodni. Az éves napsütéses órák száma nagyjából átlagos lehet, de a leosztás, az bizony egy csöppet eltér a normától. A hideg hónapokban nagyjából tizenegytől délután négyig van fenn a nap, de a legfényesebb órákban is csak amolyan szürkület uralkodik. Ilyenkor, júliusban viszont soha nem sötétedik be teljesen – ez a fehér éjszakák időszaka. Mindkét jelenségnek megvan a maga varázsa, bája.

Ami az „Észak Velencéje” kifejezést illeti, azt hiszem, a párhuzam egyértelmű. A város tíz százaléka víz, rengeteg itt a folyó, a csatorna. Talán nem mindenki tudja: Szentpétervár ma negyvenkét szigeten terül el. Másodszor motorral tettük meg a mintegy hétszáz kilométeres utat Moszkvából, és volt alkalmunk Pétervár környékét is megnézni, Carszkoje Szelót, Péterhofot. Felemelő érzés volt egyik földdarabról a másikra átutazni a kétkerekűn. Helyenként nagyon alacsonyan volt az út, szinte olyan érzésem támadt, mintha a Balti-tenger felszínén suhantunk volna, oldalról fújt a nyáron is hűvös szél, felettünk madarak vitorláztak. Szinte alig volt valaki az utakon, volt valami borzongatóan szürreális az egész jelenetben.

Az Északi főváros megnevezés ma már csak átvitt értelemben igaz, de azért ne felejtsük el, hogy a 18. század elejétől kétszáz éven keresztül valóban itt volt Oroszország központja. Itt született, élt és halt meg számos Romanov. Itt főzték ki és vitték véghez sokszor egymás ellen is vérengzésbe torkolló hatalmi intrikáikat. Itt döntöttek milliók életéről, sokak haláláról, a történelem folyásáról. Nagy Pétertől III. Sándorig legtöbbjüket itt is helyezték örök nyugalomra a Néva folyó egyik szigetén, a Péter-Pál-székesegyházban.

Aztán persze 1917-ben itt robbant ki a sorsfordító forradalom Lenin vezetésével, ekkor már Petrográd néven szerepelt a város (1914-től). Talán mondanom sem kell, hisz mindenki tudja: a szovjet időkben Lenin tiszteletére halála évétől, 1924-től egészen 1991-ig Leningrádnak hívták a mai Szentpétervárt. Fővárosi rangját már 1917-ben elvesztette, és vissza sem kapta a rendszerváltás után.

Úgy tartják, Szentpétervár Oroszország „legeurópaibb” városa, és az eddig látottak alapján egyet kell értenem. Hogy ez mennyire jelez minőséget, azt mindenki döntse el magánban, saját ízlésének, elvárásainak tükrében. Az biztos, hogy az épületek, paloták, templomok stílusa ismerősebbnek tűnik majd, mint Moszkva hagymakupolái, fapalotái, Kremlje.

Az emberek talán jobban hozzá vannak szokva a külföldiek jelenlétéhez. Angolul is könnyebben megértettük magunkat. Emlékszem, egy egész napos barangolás után azt vettem észre, hogy fogalmam sincs, hol vagyok, eltévedtem. A szemerkélő esőben, sötétben, téli hidegben odamentem egy járókelőhöz, hogy legyen szíves elmagyarázni, merre van az Ermitázs, ahonnan már visszatalálok a hotelbe. Hatalmas meglepetésemre az illető nemcsak, hogy gond nélkül válaszolt, de kissé módosítva az útvonalán el is kísért a Palota térre. Ezek azok a személyes élmények, amik elérik, hogy beleszeress egy helybe – és velem éppen ez történt Szentpétervárral kapcsolatban. Remélem, az eheti bejegyzésekkel majd sikerül ebből  átadnom neked is valamit. :)

Az első benyomások után legközelebb megnézzük, milyen építészeti remekművekkel dicsekedhet a város. Már előre izgulok, hogy fogom tudni összefoglalni azt a sok csodát ! Találkozunk szerdán, addig is szép napot!

A képekről, a bal felső sarokból haladva az óramutató járásával megegyező irányban:

- az Ermitázs decemberben, reggel 10.30-kor;

- egy moszkvai típusú templom - Megváltó temploma a kiontott vér helyén;

- Néva folyó, háttérben a Péter-Pál-erőddel és -székesegyházzal;

- Szent Izsák-katedrális;

- a Balti-tenger partján.

Szólj hozzá!

Címkék: Szentpétervár

2014.07.11.
05:59

Írta: fannie

Nézzünk körül otthon! - Tác

t_c_1404997092.jpg_1280x886

A mai poszttal igencsak visszaugrunk az időben, egészen az i.sz. I-V. századokig, amikor magyaroknak még nyomát sem látjuk mostani hazánk területén. Úti célunk a Székesfehérvártól mintegy 15 kilométerre található régészeti park, az ország legnagyobbja, Gorsium, ahol az egykori római Pannónia provincia egyik városának maradványait csodáljuk meg.

Az első időkben csak kisebb castrumot, katonai tábort húztak fel ide a hódító rómaiak. Az I. században egész Pannóniában limitált volt a római jelenlét, nagyrészt a hatalom stabilizálása volt a cél, a tényleges letelepedés, a mindennapok saját képre formálása csak később indult meg. Gorsiumot is a II. század elejétől kezdték el kiépíteni, Traianus császár idején. Alsó-Pannonia tartományához tartozott, jelentőségét mutatja a mintegy húszezer ember befogadására alkalmas amfiteátrum, és a tény, hogy számos tartománygyűlést tartottak itt. Ezt megismétlem: húszezer ember befogadására alkalmas. Veronában az amfiteátrum 25 000 látogatót tud fogadni, és ez egész Olaszországban a harmadik legnagyobb ilyen jellegű építmény. Az tény, hogy a veronai sokkal jobb állapotban ránk maradt, mint a gorsiumi, őszintén, meg nem mondanám a maradványokból, hogy valaha ekkora épület állt ott, de minden forrás ezt a számot hozza, amit felleltem. És egy kis képzelőerővel azért könnyen magunk elé varázsolhatjuk a pannon várost is régi fényében.

Ami az építészeti emlékeket illeti, ki kell emelni az úgynevezett szent kerületet a császárkultusz színhelyeivel, a már említett amfiteátrumot, amely a rómaiak kedvelt szórakozásának, a gladiátorviadaloknak a helyszíne volt, valamint a fürdők romjait. Röviden: a rómaiak berendezkedtek.

Viszont ez nem azt jelenti, hogy nyugodtan ülhettek a babérjaikon. Germán törzsek igyekeztek gondoskodni arról, hogy azért mégse érezzék annyira otthon magukat, és el se puhuljanak a túlságos jólét közepette. 166 és 180 között, Marcus Aurelius császár idején átfogó támadást indítottak a római provinciák ellen, ezekben a csatákban halt meg, valószínűleg pestisben maga az uralkodó is 180-ban. (Láttad a Gladiátor című filmet? Na, azt gyorsan felejtsd el. Hogy finoman fogalmazzak, történelmi szempontból nem túl hiteles.) Alsó-Pannóniát, és így Gorsiumot is a germánokkal szövetséges szarmata törzsek dúlták, égették fel. A szent kerület is megsemmisült. Ezen a területen úgy 174-175 körül vége lett a harcoknak, viszonylag hamar megindulhattak az újjáépítési munkálatok. 202-ben az akkori imperátor, Septimius Severus (193-211) már az új gorsiumi szentély felavatására rendezett ünnepségeken személyesen vehetett részt. Ő egyébként nem kevesebbet köszönhet a pannon légióknak, mint a császári posztot, de ez egy másik történet.

Szóval Gorsiumban szépen helyreállt a rend, kezdetét vette egy új virágkor, kereskedelemmel, kézművességgel, művészeteknek az virágzásával. Egészen addig, míg a szarmaták (roxolánok) ismét mozgolódni nem kezdek. Erre 260-ban került sor. A támadások során Gorsium a földdel vált egyenlővé, mindent leromboltak, megsemmisítettek. A település ismételt helyreállítása után már nem is Gorsiumként, hanem Herculiaként szerepel a ránk maradt iratokban (illetve a két nevet együtt használva). Szerepe is módosulni látszik, kiépül egy komolyabb erődítmény fallal, tornyokkal, úgynevezett belső erőd, ami a késői római kort jellemezte. Egy hatalmas palota maradványait szintén feltárták ebből az időszakból. Magának a provinciának a szervezete is átalakult, 296-tól Diocletianus négy részre osztja: Pannonia Prima, Pannonia Valeria, Pannonia Saviara, Pannonia Secunda (tetrarchia kora).

A IV. században a barbárok nyomása lassan tovább erősödött. 370 körül a hunok átkeltek a Volga folyón, egyre nyugatabbra haladva nyomtak maguk előtt más vándorló törzseket, akiknek így nem maradt más választása, mint megütközni a rómaiakkal. Először, 409-ben az Attila vezette hunok Pannonia Valeriát foglalják el, ide tartozik Gorsium-Herculia is, majd mintegy 20-25 évvel később egész Pannónia a befolyásuk alá kerül. A folyamat, mint tudjuk, végső soron a Római Birodalom bukásához vezetett.

Gorsium területe még a török időkig lakott marad, bár ezután igazán már semmilyen szerepet nem játszik a történelem színpadán. Épületei omladozni kezdenek, köveit a honalapító magyarok már első városaik, elsősorban Székesfehérvár építésénél használják fel. Régészeti feltárása a két világháború között, az 1930-as években kezdődött, és a mai napig nem fejeződött be.

Miután körbejártuk a ránk maradt, ma is látható romokat, igyekeztem magam elé idézni, milyen lehetett itt az élet úgy 1800 évvel ezelőtt. Nem kis idő, igaz? Látom az oszlopok maradványait, az amfiteátrum néhány lépcsőjét, a kiásott síremlékeket, és azokat is, amelyeket még föld borít, csak furcsa alakzatok engednek következtetni arra, mi rejtőzhet a mélyben. Néhány falfreskót is kiállítottak, bár szakértők szerint még sokkal több bújik meg múzeumok mélyén, gazdagságuk egyes olasz városokéval vetekedik. Láthatóak a fő útvonalak nyomai, valamint a csatornarendszer maradványai is.

Az itt élők a leletek alapján nagyrészt mezőgazdasággal, földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak. Mások a fazekasság mesterségét űzték, vagy éppen üveget fújtak. A régészek találtak itt fibulákat, ékszereket, üveg- és agyagedényeket, de a régi kút fenekén egy meggyilkolt katona csontvázát is. Fejseb végzett vele, mellette saru és egy kard markolata.

Mivel a feltárás nem történt meg teljes mértékben, a mindennapok sok részletére csak a hasonló városoknál találtakból lehet következtetni. Valószínűleg itt is tartottak zajos vacsorákat, illetve talán az utcákon működtek a rómaiak által kedvelt kifőzdék, a mai gyorséttermek elődei is. Biztosan voltak előadások, véres gladiátorviadalok. A lakosok először a nagy római isteneknek, császároknak, később már a kereszténységet átvéve Istennek áldoztak. Egyébként meg születtek, elvegyültek, és talán kiváltak, mint oly sokan mások, mindenhol, minden korban.

Itt találsz egy nagyon kedves kis filmet a témában, érdemes megnézni addig is, míg el nem látogatsz a helyszínre személyesen.

https://www.mozaweb.hu/Extra-Videok-Romai_kori_oroksegunk_Gorsium-209012

Mi pedig találkozzunk hétfőn, amikor visszaóvakodunk Oroszországba. Szentpétervár lesz következő kirándulásunk színhelye! Addig is jó hétvégét, sok napsütést kívánok!

Szólj hozzá!

Címkék: Magyarország

2014.07.10.
09:08

Írta: fannie

Tanács Moszkvába készülőknek: VÍZUM, VÍZUM, VÍZUM

Kedves Olvasó!

Mostanában többen fordultatok hozzám tanácsért moszkvai utazásotokkal kapcsolatban e-mailben, facebookon, stb. Amin nagyon meglepődtem, hogy szinte mindegyikőtök előbb intézte el a szállást, repülőjegyet, és utána kezdett el a vízumon gondolkozni. Kicsit el vagyunk kényeztetve mi ott az Európai Unióban, nem? Ide nem lesz elég a személyi igazolvány! :)

Mindenképpen azt javaslom, hogy először a vízumnak nézz utána: mennyibe kerül, mennyi idő, mire megjönnek a papírok, egyáltalán mi kell hozzá. Ezt megtehetitek például a http://www.1000ut.hu/ honlapon vagy itt: http://www.hello-oroszorszag.hu/mid/vizum/vizumtajekoztato.

A vízumhoz ugyan kell a repülőjegy, az utasbiztosítás, meg a hotelfoglalás is (a meghívólevél miatt), ám akkor is érdemes először megnézni, egyáltalán anyagilag be tudjátok-e vállalni az összes költségen felül a vízum díját is. Ugyanis nem ingyen adják, ha nagyon az utolsó pillanatra hagyod az intézkedést, könnyen elérheti az illeték a több tízezer (akár ötvenezer!) forintos értéket is személyenként.

A másik tényező az idő: hidd el, gyorsan telnek a hetek, mire minden iratot beszerzel, akár egy hónap is elrepülhet. Én azt javaslom, legalább két hónappal a tervezett indulás előtt kezdj el intézkedni.

Többektől azt hallottam vissza, hogy hiába fizették már ki a repülőutat, végül a két nehézség valamelyikén elbukott az utazásuk. És ez annyira rosszul tud esni! Szóval jobb megelőzni a bajt.

Mindenkinek további kellemes nyarat, izgalmas vakációt kívánok! 

FAnnie

Szólj hozzá!

Címkék: hasznos információk

2014.07.09.
05:59

Írta: fannie

Nézzünk körül otthon! - Pannonhalma

pannonhalma_1404836129.jpg_1280x886

Hazánk egyik leglátogatottabb kulturális helyszínéről lesz ma szó, a Pannonhalmi Bencés Apátságról, mely 1996, alapításának ezeréves fordulója óta az UNESCO Világörökség listáján is szerepel.

Mindössze félórányi autóútra távolodunk el a hétfői bejegyzés színhelyétől, Csesznektől. Mikor az ott belépőket áruló kedves úr megemlítette, hogy a vár északi oldaláról ellátunk egészen Pannonhalmáig, hirtelen felindulásból úgy döntöttünk, oda is ellátogatunk. És milyen jól tettük.

Bár nem lakunk messze az apátságtól, először és utoljára az általános iskolával voltam ott osztálykiránduláson. Csak arra emlékszem, hogy akkor egy jámbor szerzetes vitte körbe a csoportunkat, a kerengő határozottan rémlik, azt hiszem, benézhettünk a cellákba is. Meg még arra, hogy eléggé rossz volt az idő, szemerkélő esővel, hideg széllel. Aztán az is lehet, hogy teljesen rossz úton járok, és ezek a képek a régmúltból igazán nem is Pannonhalmát idézik, nem tudom. A lényeg, hogy itt volt az ideje az emlékek felfrissítésének.

A spontán ötleteknek megvan az a hátulütőjük, hogy könnyen felmerülhetnek váratlan körülmények. Esetünkben kiderült, hogy vasárnaponként 17 óra után nem látogatható a bazilika, mivel az atyák már a szentmisére készülődnek. Sebaj, lesz miért visszamenni. Addig is megnéztük, amit lehetett. Az idő most tökéletes volt, meleg, igazi nyár, a napsugarak teljes pompájukban világították meg a büszkén magasló épületeket.

Egy 1002-ből ránk maradt dokumentum szerint még Géza fejedelem kezdte el a bazilika építtetését, valószínűleg 996-ban. A nyugati típusú egyházrendszer kialakításának része volt ez, csakúgy, mint a veszprémi püspökség megalapítása, vagy a székesfehérvári templom felépítése.

Pannonhalmába Géza először Szent Adalbert szerzeteseit hívta be, aki a bencés rendhez tartozott, ahogy az itteni első apát, Szent Asztrik is. Adalbert Prága püspöke, Poroszország és Magyarország hittérítője volt, aki 997-ben Lengyelországban halt mártírhalált. Asztrik neve azért lehet ismerős, mert ő hozta el II. Szilveszter pápától István király számára a királyi koronát, valamint ő volt az első kalocsai érsek. Szent Gellért, Imre herceg tanítója szintén ehhez a rendhez tartozott, aki Magyarországra is az akkori pannonhalmi apát, Razina hívására érkezett.

Ma Pannonhalmán kívül még Győrben, Tihanyban, Bakonybélben és Budapesten működik bencés rendház hazánkban, összesen körülbelül 80 szerzetessel. A legrégibb római katolikus szerzetesrendről van szó, melyet Nursiai Szent Benedek alapított 529 körül Monte Cassinóban.

A pannonhalmi apátság védőszentje a feltehetően Saváriában, a mai Szombathelyen született Szent Márton tours-i püspök (4. század), aki számos más városnak is patrónusa, például Tours, Utrecht, Buenos Aires. Tudjátok, ő az, akinek ünnepén, november 11-én illik libát enni, hogy aztán ne éhezzünk az év során.

Martinus, azaz Márton jelentése magyarul Mars istennek rendelt. Szent Márton apja Észak-Itáliából származó római katona volt, ezért valószínűleg nem véletlen, hogy fiát eme harcias névvel áldotta meg. Az ókorban Mars isten szent madara a lúd volt, így talán erre vezethető vissza a libaevés szokása névnapján hazánkban is. Magának Szent Mártonnak is volt egy kisebb kalandja ezekkel a zajos állatokkal. A legendák szerint mikor püspökké választották a franciaországi Tours-ban, először nem akarta elfogadni ezt a nagy felelősséggel és hatalommal járó tisztséget, inkább megmaradt volna egyszerű remetének, ezért elbújt. Egy csapat lúd azonban gágogásával felvonta rá a figyelmet, rátaláltak, és mivel látta, hogy az emberek bizony őt akarják lelki vezetőül, ekkor már nem utasította vissza a feladatot.

Hagyományainkhoz híven fussunk végig a nevezetesebb történelmi eseményeken is. Az eredeti, 10. századi épületekből ma már szinte semmi nem látszik, bár újabb régészeti feltárások azt mutatják, hogy a maradványai beépültek a ma is látható falakba. Uros (Oros) apát alatt szentelték fel az „új” apátságot talán 1224-ben. Nem sokkal később, a tatárjárás során a környék lakossága jelentős veszteségeket szenvedett, az apátságot is támadás érte, de végül sikerült azt megvédeni a már említett Uros (Oros) apát vezetésével. A 15. században az apátság igencsak elnéptelenedett, a szerzetesek száma sokszor még a tízet sem érte el, apátja nem volt, szinte folyamatosan kommendátorok, ideiglenes vezetők irányították életét, így például 1472-től 1490-ig maga Mátyás király, aki a kerengőt is építtette. II. Ulászló idején (szintén kommendátor), 1514-ben vált Pannonhalma apátságból főapátsággá. A török időkben aztán végvári funkciókat töltött be, többször el is foglalták, egy időre a bencéseket is elűzték. Az épületekben jelentős károk keletkeztek, a felújítási munkálatok későn kezdődtek meg (17. század vége, Karbert Egyed főapát), s egészen a 18. század elejéig elhúzódtak, Sajghó Benedek (1722-1768) idejéig. Nem sokkal később, 1786-ban a Habsburg udvarból érkezett a támadás, amikor II. József felszámolt minden olyan szerzetesrendet Magyarországon, amely nem foglalkozott úgynevezett „a közösség számára hasznos” tevékenységgel, oktatással, vagy gyógyítással. I. Ferenc adta vissza 1801-ben Pannonhalmát a bencéseknek.

Egyébként Sajghó a hírek szerint keménykezű főapát lehetett, rendtársai még Bécsbe is elmentek Mária Teréziához, hogy bepanaszolják túlzott szigorúságáért, de visszaéléseiért és érdemtelenek favorizálásáért is. Az ügy vége a ránk maradt iratok szerint az lett, hogy az árulkodókat börtönözték be néhány hónapra, hogy legyen idejük elgondolkozni az élet nagy kérdésein. Csak mellékesen jegyzem meg: Sajghó volt kuruc kapitány volt. Egyik elődjét, Karbert Egyed főapátot (1699-1708) korábban annak kuruc érzelmű rendtársai börtönözték be, és ő állítólag fogságban is halt meg. Hogy mindez a Habsburgoknál hogy jött át, azt nem tudom. Valószínűleg túl kis pont volt ez univerzumukban ahhoz, hogy komolyan foglalkozzanak vele.

Ennyi pletyit találtam az interneten, de ez is több mint elég ahhoz, hogy élénk fantáziámmal elképzeljem, azért a bencés szerzetesek élete sem mindig csak a munkáról és imádkozásról szólhatott. :)

Ha megnézted a bazilikát, a könyvtárat, a kerengőt, és még van időd, tehetsz egy sétát az arborétumban, a gyógynövénykertben, vagy túrázhatsz egy jót az innen induló tanösvényen. Mi ezt most júniusban kihagytuk, de mivel úgyis vissza kell mennünk a bazilika miatt, számunka biztosan folyt. köv.

Ahogy a blogon is folytatódnak kalandozásaink, legközelebb Tácra (Gorsium) látogatunk!

18 komment

Címkék: Magyarország

2014.07.07.
05:59

Írta: fannie

Nézzünk körül otthon! - Csesznek

csesznek_1404667191.jpg_1280x886

Néha azt a legnehezebb észrevenni, ami ott van az orrunk előtt, majd kiszúrja a szemünket, nem igaz? Hányan vagyunk, akik gyönyörű vidékeken lakunk, de igazán csak akkor tanuljuk meg azt értékelni, mikor már messze vitt bennünket a sors?

Mindig tudtam, hogy a Bakony, ahol felnőttem, mesebeli hely erdeivel, bársonyos fűvel borított dombjaival, váraival, kastélyaival, de igazán csak akkor csodálkoztam rá szépségére, mikor felkerültem a nagyvárosba, Budapestre. Azzal is tisztában voltam, hogy Magyarország értékei, kultúrája, történelme mennyire fontosak nekem, mégis csak akkor határoztam el, hogy valóban megismerem őket, mikor Olaszországból hazaköltöztem 2010-ben. Ekkor indítottam útjára a saját kis magánakciómat, aminek célja, hogy hazám minél több városát, nevezetességét fedezzem fel (újra) magamnak. Bár alig több mint egy év elteltével ismét külföldre költöztem, azóta is folyik a misszió, és lelkesen barangolunk az országban, amikor csak tehetjük. (Ez nem is olyan nehéz, ha a család annyira szétszórtan él, mint a mi esetünkben: Fejér megye, Jász-Nagykun-Szolnok és Nógrád, csak hogy a szülőket említsük.) ;)

Legutóbbi magyarországi látogatásunk tényleg csak néhány napos volt, de azért most is sikerült beiktatni néhány kirándulást a sok szaladgálás és ügyintézés közé. Ezekről szólnak majd a heti bejegyzések: Csesznek, Pannonhalma és Tác.

Kezdjük tehát Csesznek várával.

Ugye emlékszünk még a történelemórákról a tatárjárásra (1241-42), és arra, hogy IV. Béla, akinek éppen csak sikerült megmenekülnie a hordáktól, a támadás után igencsak lelkesen szorgalmazta kővárak építését országszerte? Nos, ennek az igyekezetnek köszönhető Csesznek vára is.

Első írásos említése a 13. század második felére tehető, amiből kiderül, hogy tulajdonosai ekkor Cseszneki Jakab fiai volt. Később a família eladta az erődítményt a Csákoknak. Az ő nevük azért csenghet ismerősen, mert az Árpád-ház kihalása környékén egyik tagjuk, „trencséni” Csák Máté igencsak jeleskedett a zavarosban halászás művészetében. Itt viszont nem róla van szó, hanem unokatestvéreiről, akik a nemzetség ősi területein, a mai Fejér és Veszprém megye földjein maradtak. Közülük az egyik lány az előbb említett Cseszneki Jakab felesége volt. A családtagok között egyébként hamar megszakadt a kapcsolat. Míg Máté híres/hírhedt kiskirály volt, és szélkakasként forgolódott ide-oda, hogy éppen aktuális igényei szerint segítse az egymással versengő királyjelölteket, a dunántúliak végig Károly Róbert trónigényét támogatták.

A vár aztán még Károly Róbert idején királyi birtok lett egy csere folytán, míg Luxemburgi Zsigmond a Garaiaknak nem adta. Mivel a Garaiak fiúágon kihaltak, Mátyás a Szapolyaiaknak juttatta a területet. A mohácsi csata (1526) után Cseszneken is megkezdődtek a harcok, a vár gyakran cserélt gazdát, egy ideig az Egri csillagok egyik hőse, Török Bálint is birtokolta. Egy másik tulaj Csaby István, aki Eger várkapitánya volt az 1530-as években, ő alakította át úgy az erődítményt, hogy aztán Dobó István később sikerrel verhette vissza a törökök támadását (1552). Na, jó, talán nem csak Csaby érdeme, hogy a 2000 védő sikeresen harcolt a több tízezer (legutóbbi adatok szerint talán 40 ezer) török támadó ellen, de mégis. Ezt nem hagyhattam ki. :) Csaby unokája volt egyébként az a Wathay Ferenc, aki viszont Cseszneket védte sikeresen 1585-ben és 1593-ban, 1602-ben a frissen (és rövid időre) visszafoglalt Székesfehérvár alkapitánya volt. Maga Csesznek csak rövid ideig volt török kézen, 1594-től 1598-ig.

A 17. század is mozgalmas volt. Nagyon izgalmas ez az időszak, ember legyen a talpán, aki kibogozza a szálakat a Habsburg, a török, és az egymást váltó erdélyi fejedelmek politikájának szövevényében. Csesznek nagyrészt Habsburg kézen volt, bár 1605-ben Bocskai mellé állt, 1629-től 1622-ig pedig Bethlen vezérei irányították. 1636-tól aztán az Esterházy család egyik ága vehette uralmába (Esterházy Dániel, 1585-1654).

A következő kiemelkedő esemény a Rákóczi-féle szabadságharc. A cseszneki Esterházyak egy újabb Dániel személyében a kurucok mellett viaskodtak (például Kassánál, 1711), de még időben észre tértek, így úgy tűnik, megtarthatták birtokaikat. A szatmári békénél már a kompromisszum mellett álltak ki. Az ősi magyar család főágának a története is érdekesen alakult, a szabadságharc idején egyes tagjai a fejedelmet, mások a császárt támogatták. Esterházy Antal és József például testvérek voltak, mindketten Thököly Imre unokaöccsei anyai ágról. Antal kuruc tábornagy volt, kegyelmet sem kapott, 1722-ben Rodostóban halt meg. József mindvégig kitartott a császár mellett. (Zárójelben: igen, a testvérek egymás ellen is harcoltak a csatatéren. Tényleg nem voltak egyszerű idők.)

Az 1848-49-es szabadságharcot már nem éri meg a cseszneki vár – 1810-ben először földrengés rázza meg, majd villámcsapás éri, amelynek következtében tűzvész tör ki, jelentős pusztítást okozva az épületben. Több mint másfél évszázadig az enyészet itt az úr.

Persze mindenki tudta a környéken, hogy a romok egy valaha jelentős vár emlékét őrzik, de sokáig annyira elhanyagolt volt a környék, olyan gazos, omladékos, hogy senki nem ment a közelébe sem, hogy ne is beszéljünk a renoválásáról, újrahasznosításáról. Egészen 1997-ig. Akkor egy környékbeli lakos, Nagy Ferenc vállalta a rendbetételét az üzemeltetési jogért cserébe. Így történt, hogy ma már sok fal újra áll, és nem is vár hiába (hehehe), évente több tízezren keresik fel. Legutóbb, mikor júniusban kilátogattunk, az egyik ott őgyelgő turistától akartuk megtudni, hol van pontosan Pannonhalma, ami szép időben látszik az északi oldalról. A lány pirulva válaszolt, hogy ő nem beszél magyarul, az Egyesült Államokból jött látogatóba. Szóval terjed a hír, a szél szárnyán száll. (Meg a külföldre vándorló magyarok száján.) ;)

A kilátás gyönyörű, a sok zöld csak úgy simogatja a szemet. A vár falai, tornyai büszkén, oltalmazón emelkednek a magasba. Sajnos maguktól nem könnyen árulják el titkaikat, de ha ezt a bejegyzést elolvastad, azt hiszem, kellően felkészültél az élmény befogadására. :)

Csesznek egyébként része a Hétpecsétes Vártúrák programnak, illetve nyaranként népszerű lovagi tornákat, rendezvényeket tartanak itt. Úgy látom a honlapjukról, az idei főesemény augusztus 2-ra szombatra esik. Ha otthon leszünk, mi biztosan elmegyünk! És te? :)

4 komment

Címkék: Magyarország