Múlt héten ott hagytuk abba, hogy végigsétálva Szentpétervár négy és fél kilométeres főutcáján, a Nyevszkij sugárúton, megérkeztünk az Admiralitás épületéhez, majd a lélegzetelállító Paloták teréhez.
Nem tudom, te hogy vagy vele, de én képletesen szólva már lejártam a lábamat. Mielőtt továbbindulunk, hogy körbejárjuk a teret, majd az Ermitázst, szusszanjunk egyet, álljunk meg egy pillanatra – pletyizni.
Volt itt már szó I. Nagy Péterről, Erzsébetről, II. Nagy Katalinról, Sándorokról, Miklósokról… A te kíváncsiságodat nem piszkálja, milyen emberek is voltak valójában ezek a cárok, hogy éltek, haltak, hogy szerettek? Én mindig is izgatottan kukkantottam a történelmi évszámok, csaták, felfedezések, nagy események mögé, hogy lássam az embert, aki milliók sorsát tartja a kezében. Biztosan nekik is voltak örömeik, de sérelmeik, bánataik is, éreztek dühöt, félelmet, voltak megalázottak, máskor diadalmasak. Talán volt kedvenc ételük, kedvenc színűk, könyvük, állatuk, helyük. Jó és rossz tulajdonságaik. Szóval ugyanolyan emberek voltak, mint te, vagy én, csak más helyre születtek. És ez nem volt mindig kifejezetten szerencsés, sem az ő, sem környezetük számára.
Induljunk hát ma egy másfajta kalandra, próbáljuk meg megérinteni a hús-vér embert a festmények fenséges, de beállított pózai mögött. Mai alanyunk I. (Nagy) Péter, ha már egyszer Szentpéterváron vagyunk.
Egyik pillanatban mélységesen tisztelem, a másikban legszívesebben leordítanám a fejét, felpofoznám. Ami igencsak vicces volna, mivel 162 centimmel a mellkasáig sem érnék fel ennek a két méteres óriásnak. Hatalmas ember hatalmas akarattal, egy igazi buldózer, aki átgázol mindenen és mindenkin, hogy célját elérje. Nincs kegyelem, nincs apelláta, ő missziót teljesít. Természetesen a köz és a haladás érdekében. Szóval a klasszikus kontroll-ember. Talán nem annyira jó a közelében lenni, a rossz oldalára kerülni semmiképpen nem, de néhány száz év távlatából, az okozott fájdalomtól és veszteségtől messze már kezdjük értékelni erőfeszítéseit.
Meséltem már arról, hogyan épült fel Szentpétervár. A gyönyörű város emberek tízezreinek élete árán vált valósággá. És ahhoz mit szólsz, hogy Péter megölette a saját fiát, Alekszej cárevicset? Tovább megyek: feltételezik, hogy saját kezűleg is részt vett Alekszej vallatásában, kínzásában. Mondhatni, apuka fenyíti kicsi fiát. Nem Alekszej volt az egyetlen, akit cárként maga vett kezelésbe a kihallgatásoknál. Talán ő volt a legkegyetlenebb azon uralkodók között, akik megkapták a "Nagy" melléknevet. De haladjunk sorjában.
Péter 1672. június 9-én született cár Alekszej második házasságából. Gyermekkorát és uralkodásának első időszakát nagyban befolyásolta a klánharc, ami az első és a második feleség családja között folyt.
Alekszej cár 1676 elején meghalt, helyét III. Fjodor vette át, az első feleségtől származó legidősebb életben maradt fiúgyermek. A gyenge egészségű Fjodor 1682-ben hagyta üresen a trónt – anélkül, hogy megnevezte volna utódját.
Csak találgatni lehet, milyen hatással volt Péter jellemfejlődésére az a sok erőszak, amit maga körül látott. Négy éves volt, mikor apja meghalt, és féltestvérei, anyja családjának ellenségei kerültek hatalomra III. Fjodor cársága idején. Bár maga Fjodor és öccse, a későbbi V. Iván állítólag gyengéd viszonyt ápoltak mostohaanyjukkal, Péter anyjával, az ellenségeskedés azért nem szűnt meg. 1682-ben, a cár halálakor aztán nyílt, véres küzdelem tört ki a két frakció között, aminek áldozatául esett Péter anyjának két testvére, Kirill és Iván, valamint gyámja, Armaton Matvejev, a család számos közeli barátjával együtt. Néhány gyilkosság, például nagybátyjaink leölése is a 10 éves Péter előtt ment végbe. Gyerekként kénytelen volt asszisztálni ahhoz, ahogy rokonait a szeme előtt gyakorlatilag darabokra szedik. Csoda, hogy hamar megtanulta, hogy az emberi élet nem sokat ér, feláldozható a célok eléréséért? Számára azt hiszem, ez volt a normális. Talán ekkor ivódott belé az is, hogy szinte senkiben, a nemesekben sem lehet megbízni – sokan megisszák még ennek a levét később.
Végül Péterből 1682-ben cár lett, de inkább amolyan bábfigura féltestvére, Zsófia Alekszejevna kezében, aki valójában kormányzott régensként. Társuralkodója a beteges, mondhatni egyszerű gondolkozású Iván volt, a sorban az ötödik.
Péter ebben az időben természetesen nem sokat foglalkozott a kormányzással, inkább játékkatonáival, hajóival bíbelődött, ami teljesen megfelelt Zsófia igényeinek. Körülményei nem mindig voltak cárhoz illőek. Anyjával együtt szegénységbe kényszerült, nagyrészt a patriarchától és az ortodox egyháztól kapott segélyekből éltek egy Moszkvához közeli vidéki kúriában. Zsófia természetesen megpróbálta öccsét tudatlanságban tartani, megfosztani minden, a kormányzásra vonatkozó információtól, tunyaságra, restségre nevelni. Minél tovább báb marad, annál jobb, okoskodott. Nem hiszem, hogy ismerte Péter valódi természetét: a kíváncsiság, a tudásvágy, a tapasztalás iránti szenvedély alapvető tulajdonságai voltak. Szerintem ez az elfojtás csak hozzájárult ahhoz, hogy később még elemibb erővel robbantak felszínre ezek a jellemvonások.
Közben azonban egyre teltek az évek, és az idő egyértelműen Péternek dolgozott. Bár még mindig azt kellett tennie, amit mások mondtak neki, tudta, hogy ez már nem sokáig lesz így, és tudatosan készült a változásra. Szinte észrevétlenül, fokról fokra alakította ki saját támogatóival a kapcsolatot, és egyre közelebb araszolt a valódi hatalomhoz. 1689 februárjában még kénytelen volt feleségül venni Jevdokina Lopuhinát, ám ez a meccs sem volt végleg lejátszva, 1698-ban Péter kolostorba kényszerítette őt, és kieszközölte a válást. Három fiú született a házasságból, egy érte meg a felnőttkort - ő volt Alekszej, akiről már volt szó. 1689 nyarán Péter erőszakkal ragadta magához a hatalmat. Ismét meghaltak néhányan, Zsófia kolostorba kényszerült. Még később fellázadt Péter ellen, folyt a vér, kegyetlen kínzások, kivégzések helye lett Moszkva.
Lehet, hogy ezért is akart Péter tiszta lappal indulni? Utálta a régit, a maradit, gúnyt űzött a tradíciókból, az egyházból is. Európai körútjai alakalmával nyugaton valami olyannal találkozott, ami felkeltette érdeklődését, amiben látott fantáziát, és elhatározta, hogy kirángatja országát a múltból, akármi lesz is az ára. Márpedig az ilyesmit nem adják ingyen.
Visszatérve az ifjú cárhoz, néhány évig még el kellett viselnie egy szoknya, az édesanyja befolyását, ám 1694-ben Natália meghalt, két évvel később pedig V. Iván is, aki ugyan nem sok vizet zavart, de most már tényleg, végérvényesen Péter volt az úr a házban – és Oroszországban.
Ekkorra fizikailag is, a szó tényleges értelmében rendesen kinőtte magát. 203 centi magas volt, bár alkata nem volt arányos – feje túl kicsi volt testéhez képest, válla túl szűk. Ennél is furcsábbnak hathatott látványos tikkje, akaratlan arc-, kar- és lábrángásai, valamint enyhe epilepsziája, aminek következtében rövidebb időszakokra elvesztette eszméletét.
Ezzel együtt erős kézzel irányította Oroszországot.
Valahogy úgy érzem, hogy mindennek ellenére Péter nagy romantikus volt. Hitt a szépben, hitt a jóban, és ezek megvalósítására törekedett, számomra vitatható eszközökkel. Egyik példa erre kapcsolata Jevdokinával, első feleségével. Soha nem szerette, semmi közös nem volt bennük, tisztán politikai okokból vette el külső nyomásra. Ez persze elég gyakran megtörténik az uralkodóházakban, ahol a szerelmi házasság inkább a kivétel, mint a norma. Péter azonban nem elégedett meg azzal, hogy szeretőt tart, mint sokan mások. Kedvesét méltó rangban szerette volna maga mellett látni – ezért válása után el akarta venni Anna Monst, aki 12 évig volt tartós partnere. Egy egyszerű német borkereskedő lányáról van szó. A házasságkötésre csak nem került sor, végül 1703-ban kiderült, hogy a hosszú évek alatt Anna bizony nem volt hűséges a cárhoz. Abban az évben Szászország nagykövete a Névába fúlt, ingóságai között pedig rátaláltak Anna öt évvel korábbról kelt szerelmes leveleire. Péternek biztosan sok erénye volt, de a megbocsátás képessége éppen nem tartozott közéjük – börtönbe vetette az ex-barátnőt mintegy 30 másik emberrel együtt.
Mint tudjuk, Péter végül Marfa Szkavronszkaját vette feleségül, először titokban, 1707-ben, majd 1712-ben mindenki előtt vállalva a kapcsolatot. Marfa, aki 1705-ben tért át az ortodox vallásra, és felvette a Katalin nevet, egy litván paraszt lánya volt. Műveltsége szegény származása miatt enyhén szólva is hiányos– soha nem tanult meg írni, olvasni, viszont hűséggel követte Pétert mindenhova, a háborúkba is. Míg Pétervár épült, a pár egy háromszobás faházban lakott, mint egy teljesen hétköznapi család. Katalin főzött, mosott, vigyázott a gyerekekre, ápolta férjét, mikor rá törtek a rohamok, vagy lecsillapította, mikor éppen dühöngött. Péter meg, amikor jól volt, kertészkedett – no meg vitte az ország ügyeit.
Marfát, vagyis Katalint Péternek legjobb barátja, Alekszandr Mensikov mutatta be. Mensikov szintén alacsony származású volt, de az eddigiekből is már egyértelműen kiderül, hogy Péter vajmi keveset adott a rangra, a felmenőkre, ahogy a külsőségekre is. Őt magát is gyakran lehetett látni kitaposott csizmában, elnyűtt ruházatban, egyenruhában. Alapvetően egyszerű, őszinte ember volt, és ezt kereste környezetében is. Mensikov ugyan elég sokat halászott a zavarosban, korrupciós ügyekbe is keveredett, ami Péternek érzékeny pontja volt, de partiztak már eleget együtt ahhoz, hogy végül vele talán elnézőbb volt a hirtelen haragú uralkodó, mint bárki mással. Egyébként Mensikov Péter reformjainak lelkes híve volt, azt igyekezett továbbvinni barátja halála után is.
1718-ban került sor arra a családi tragédiára, amire már utaltam, és ami Alekszej cárevics halálához vezetett. Apa és fia kapcsolatát nem könnyítette meg a szülei között fennálló feszült, ellenséges viszony. Alekszej végül olyan felnőtté serdült, akinek nagyjából mindent sikerült megtestesítenie, amit Péter megvetett: hiányzott belőle a tettrekészség, az erő. Védelmére legyen mondva, apja sem bánt vele kesztyűs kézzel. Attól tartok, Péter inkább látta benne megvetett volt feleségét, mint saját magát, ezért bármit is csinált szerencsétlen Alekszej, apja azt negatívan értelmezte. Például 1715-ben meghalt Alekszej felesége, Charlotte. A cárevics elment a temetésre, de apja már elvárta volna, hogy aznap folytassa munkáját az államügyekben. Alekszej erre írt neki egy levelet, hogy lemond a trónról fia javára, aki néhány napos volt, Charlotte a szülésbe halt bele. Nos, Péter elfogadta az ajánlatot, bár az kétségtelenül nem tette naggyá Alekszejt a szemében. Volt azonban egy feltétel: Alekszejnek szerzetessé kellett válnia, hogy ne jelentsen veszélyt a trónra. A fiú ezt végképp nem akarta, ezért külföldre menekült. 1718-ban tért vissza Moszkvába úgy, hogy tarsolyában volt apja ígérete, miszerint nem esik baja, békében élhet birtokain, és elveheti feleségül szerelmét, egy Afrosinia nevű hölgyet. Erre börtönbe csukták, kínvallatásnak vetették alá a cár elleni szervezkedés és felségárulás vádjával. Végül a sebeibe belehalt. Ekkor már apja íróasztalán volt aláírásra halálos ítélete.
Végül Katalinnal is megromlott Péter kapcsolata. Második felesége 12 gyermeket szült neki, de csak két lány érte meg a felnőttkort. Ez nem volt túl jó hír az utódlás szempontjából, főleg azután, ami Alekszejjel történt. Mikor később kiderült, hogy Katalin kegyencei pénzért árusítják befolyásukat az udvarnál, a korrupcióra mindig érzékenyen reagáló, az ellen kemény harcot vívó Péter ismét kegyetlenül elbánt a bűnösökkel – aminek következtében Katalin nagyon megorrolt rá, hónapokig nem is szóltak egymáshoz. A cárnő ráadásul idős korára alkoholista lett, egykor legendásan gyönyörű arcát himlőhelyek csúfították el. Gondolom, alakján meglátszott a számtalan terhesség, a szülés. Péter sem ivott keveset, de ez nem volt újdonság. Egy idő után mindketten elkezdtek szeretőket tartani. A cár ismét a válás gondolatával kacérkodott, de a család nyomására végül elállt a tervétől – erre sincs túl sok példa élete során.
Aztán meghalt. Már 1723 tele óta gyengélkedett, mindenféle nyavalyával küszködött. Mikor 1724 őszén valamivel jobban lett, ismét elindult, hogy számtalan projektjét személyesen felügyelje. Állítólag a Balti-tenger partján haladt, mikor meglátott egy csapat katonát a vízben fuldokolni, erre bement a jéghideg vízbe, hogy kimentse őket. Ismét ágynak esett, 1725 februárjában halt meg. Még nem volt 53 éves.
Ő sem nevezte meg utódját, a harcokból végül felesége került ki győztesen, nem kis része volt ebben Mensikovnak is. Az egykori Marfa, litván parasztlány I. Katalin néven lett cárnő.
Péter igazi örökségét aztán majd II. Katalin, egy kis német hercegnőből cárnővé avanzsált hölgy viszi tovább – azt hiszem, talán barátságosabb eszközökkel.
E kis pihenő után szerdán folytatjuk a sorozatot a Palota tér felfedezésével. Szép napot!
