Élet-úton

Nem az Azzurri brazil világbajnokságon való gyászos szereplésére gondolok.

A sportban, amiről én beszélek, nincs egy jólfésült szépfiú sem, akiknek egy úgynevezett komoly esés után is tökéletesen áll a nagy gonddal megkomponált hajszerkezete. Itt a résztvevők nem játszanak sérültet – ők valóban azok. Ahogy valaki találóan megfogalmazta: itt inkább azt színlelik, hogy nem fáj nekik, hogy nincs komoly bajuk. Be lehet szólni a másiknak Materazzi után szabadon, de jobb, ha tudod: ha cserébe jól pofán törölnek, az a te bajod, a bírónak egy rossz szava nem lesz a dologhoz. A szabályok nem tiltják a verekedést, akár nálad van a labda, akár nincs, lényegtelen. Közös elem a két fociban, hogy benyomásom szerint a résztvevők előszeretettel tetováltatják magukat. Ennyiben nagyjából ki is merül a hasonlóság.

A calcio storico a mai poszt témája, azaz a történelmi foci, ahogy azt Firenzében ismerik. A 15-16. században volt igazán divatban, a reneszánsz idején, de ezt követően még mintegy kétszáz évig űzték több-kevesebb megszakítással. A modern időkben a fasizmus alatt, 1930-ban élesztették fel a hagyományok iránti túláradó tisztelet hevében. Azóta majdnem minden évben rendez Firenze házibajnokságot júniusban, úgy időzítve, hogy a döntő Szent János, a város védőszentjének ünnepére essék.

Néhány szó a szabályokról: csapatonként 27 ember van a pályán, az összesen 54. Szóval elég nagy a tömeg. A játékosok 17. századi jelmezben szerepelnek, bár az ötven perces meccset sokan inkább félmeztelenül küzdik végig, de a buggyos nadrág akkor is marad. Tradicionálisan négy csapat vonul fel a város négy történelmi negyedét képviselve: fehérek (Santo Spirito, Szentlélek), kékek (Santa Croce, Szent Kereszt), pirosak (Santa Maria Novella, Új Szent Mária) és zöldek (San Giovanni, Szent János). Ami magát az akciót illeti, nagyjából a boksz és a rugby elemeit vegyíti a játék, nem mondanám puhánynak. Hátulról támadni nem lehet, és fejbe sem rúghatod az ellenfelet. Egyébként nagyjából minden más megengedett. Igen, kézzel is hurcolhatod a labdát. Gólt kell szerezni, gyakorlatilag mindegy, hogy hogyan.

2006-ban már a torna első meccsének tizenötödik perce táján fel kellett függeszteni a játékot, mert akkora verekedés tört ki a fehérek és a kékek között. Törölték az egész rangadót, egyszerűen képtelenek voltak helyreállítani a békét. Még a 2007-es bajnokságot sem lehetett megrendezni. 2008-ban aztán új szabályokat hoztak, azóta negyven év feletti játékos nem vehet részt a játékokon, ÉS (ezt figyeld) a súlyosabb bűncselekmény, például gyilkosság miatt elítéltek sem.

Régen, a sport virágkorában szinte bárhol egymásnak estek a csapatok, legtöbbször Firenze nagyobb terein, de tudunk két olyan alkalomról is, amikor az Arno befagyott vizén alakították ki a pályákat. Városszerte találkozhatunk ránk maradt, több évszázados tiltó táblákkal, amik súlyos büntetés terhe mellett óvnak a calcio gyakorlásától (pl. Piazza del Giglio, 1742). Ezzel együtt nagyon népszerű volt ez a sport. Toszkána első nagyhercege, I. Cosimo is lelkesen játszott, ahogy a pápává választott Giulio de’ Medici (VII. Kelemen), vagy Alessandro de’ Medici (XI. Leó) is.

Ma a júniusi döntőhöz napjainkban a gyönyörű Piazza Santa Croce (Szent Kereszt tere) szolgáltatja a díszletet. Szentek ide, szentek oda, valahogy mégis gyakran eldurvul a meccs, ahogy az a bevezető képen is látszik.

Néhány további információ a calcio storico-ról:

A huszonhét játékosból négy kapus, három hátvéd, öt középpályás, és TIZENÖT a támadó. (Ez utóbbit szó szerint kell érteni, tényleg támadnak, nem vicc.)

Ahogy azt már említettem, a gól szerzéséhez majdnem minden eszköz megengedett, akár kézbe is veheted a labdát és futhatsz vele, ahogy tudsz. A lényeg, hogy a labda a végén a hálóba kerüljön. Nem árt azonban pontosnak lenni, mert ha a kapu felé megy, akkor az ellenfél kap egy fél pontot.

És hogy mi a győztes jutalma? Nem kevesebb, mint egy Chianina fajtából származó fiatal üsző! Ez már aztán valami, nem?  

Itt, az orosz fővárosban megint hideg van. Szombaton annyira esett az eső, hogy az akkor átázott cipőink még most is csurom vizesek, viszont a hajszárítóm már belepusztult a szárításukba. Azért majd egyszer elmesélem, milyen érzés, mikor motorral vagy, nyakadba szakad az égi áldás, és a kátyús utakon veled együtt közlekedő autók ezen felül még tetőtől talpig beterítenek vízzel. Biztos azt gondolják, nekünk már úgyis mindegy. Vagy éppen nem gondolnak semmit, nem az ő bajuk.

Mivel Moszkva ismét kedvezőtlen időjárásával bűvöl el minket, lélekben legalábbis maradok még egy kicsit Olaszországban, rendben?

Pisáról még úgysem írtam, pedig ott éltem vagy 4 évig, ha jól számolom. Épp itt az ideje, hogy oda is ellátogassunk. 

Először is: csak óvatosan a toszkán város nevének kiejtésével! Segítek, a helyes verzió: „Píza”. Minden egyéb megoldást kéretik mellőzni. ;)

Az egyik fapadosnak, a Ryanairnek már régóta közvetlen járata van Pisába Budapestről. Én annak idején, még ösztöndíjasként (2003-2004) nem egyszer megtettem a 16 órás utat Firenzébe busszal, majd onnan vonattal tovább a végcél felé. Ma már ennél azért egyszerűbb az utazás, és hidd el, érdemes ide látogatni. A legjobb időszak a tavasz vagy az ősz, nyáron már túl meleg van, télen meg, bár hideg nincs, sokat esik az eső, úgy nem annyira kellemes a városnézés.

És hogy mire számíts? Én mindig nagyon szerettem Pisát. Számomra a makulátlan, gyönyörűen kéklő eget jelenti, a magasra, a felhők közé törekvő tengerparti fenyő (pino marittimo) zöld koronáját, valamint a Csodák terének (Piazza dei Miracoli) vakítóan fehér, a napfényben ragyogó márványát. És persze az itteni toszkán dialektus vidámságát, ami akkor is megmosolyogtat, ha igazából semmi viccesről nincs szó. Meg a nagypapit, aki biciklivel, fütyörészve, dudolászva hozza-viszi unokáját az oviból, isiből.

A turistáknak persze a legnagyobb vonzerőt a Csodák tere jelenti, itt található a világhírű Ferde torony, a pisai katedrális, a keresztelő kápolna és a Camposanto, a történelmi jelentőségű temető. Ezen kívül azonban még számos nevezetesség várja a látogatókat: a Lovagok tere (Piazza dei Cavalieri), a Borgo Stretto, ami az egyik központi sétálóutca, a Lungarno (az Arno folyó melletti út) számos arisztokrata palotával, nevezetes templomokkal, régről ránk maradt hidakkal. Olyan művészek alkotásaiban gyönyörködhetünk, mint Donatello, Giorgio Varasi vagy Andrea, Nino, Nicola és Giovanni Pisano.

Otthon annyira nem ismertek, de két világhírű iskola is található itt: az egyik a Scuola Normale, ahol kiváló elmék tanultak, például a Nobel-díjas fizikus Enrico Fermi és Carlo Rubbia, vagy a volt olasz köztársasági elnök, Carlo Azeglio Ciampi. A másik kiemelkedő intézmény a Scuola Superiore Sant’Anna, innen főként ismert politikusok kerültek ki, valamint gazdasági szakemberek, jogászok. Mindkét rendszer alapját Napóleon teremtette meg a nagy francia école-ok mintájára 1810-ben.   

Azon gondolkozom, hogyan is foglaljam össze Pisával kapcsolatos élményeimet úgy, hogy ne kelljen egy regényt írnom, mégis tartalmas legyen a cikk. Ezzel a feladattal már sokszor szembe kellett néznem, nem egyszerű megoldást találni. Talán segítene, ha több hozzászólást kaphatnék a részedről, amiben leírod, mi tetszett, mi nem, ez irányvonalat jelentene a további bejegyzésekhez. Mit szólsz? :)

Most úgy döntöttem, azokra az információkra koncentrálok, amiket nehezebben találsz meg máshol az interneten, főleg nem magyarul.

Kezdjük a legismertebb látványosságnál. A 11. századtól kezdték el építeni a ma Csodák terének nevezett terület épületeit, elsőként a székesegyházhoz fogtak neki (1063). Erre az időre tehető a város felemelkedésének kezdete, ami a 12-13. századokra érte el tetőpontját. Pisa, ami akkoriban közvetlenül a Tirrén-tengeren feküdt, a Négy Tengeri Köztársaság egyike lett Genova, Velence és Amalfi (Nápoly) mellett. A négy köztársaság természetesen kellőképpen utálta egymást, rivalizálásukat a mai napig őrzi (szerencsére barátságosabb formában) a regata delle repubbliche marinare, azaz a tengeri köztársaságok hajósversenye, amit minden évben más egykori köztársaságban rendeznek meg. Pisára utoljára 2013-ban, tavaly esett a sor. Én a 2009-es kiadást láttam, amit a város védőszentjének, San Ranierinek a napján rendeztek meg júniusban. Akkor Pisa nyert, de egyébként az összesítésben messze Velence a legelső 32 eddigi győzelemmel.   

Vissza a témánkhoz. A helyi legenda úgy tartja, hogy az ördög semmiképpen nem akarta, hogy a Szűz Máriának dedikált templom a Csodák terén elkészüljön, ezért éjjel mindig lerombolta azt, amit az emberek nappal felhúztak. Egyszer az éjszaka sötétjében megmutatták nekem is azt a helyet, ahol az ördög karmai a mai napig látható nyomokat hagytak a falakon. :) Valójában csak arról van szó, hogy csaknem ezer évvel ezelőtt a kőépületeknél nem nagyon terveztek előre az építészmesterek, kísérletezgetve, amolyan próba-szerencse alapon dolgoztak, ami bizony nem mindig váltotta be a vérmes reményeket.

A dóm belsejében korinthoszi oszlopok vannak, amelyeket Palermóból hoztak haza a lelkes pisai „kereskedők” 1064-ben, egy szaracénok elleni győztes tengeri csata után. Ha már arra jártak, igazán érthető, hogy haza óhajtottak vinni néhány apróbb szuvenírt, és mivel sörnyitó és hűtőmágnes akkoriban még nem volt, az oszlopokra esett a választásuk. Egyes források szerint az egész székesegyház a Palermónál szerzett zsákmányból épült fel, de ez azért lehet, hogy költői túlzás.

Ami a keresztelőkápolnát illeti, az egyik legnevezetesebb belsőépítészeti elem az oroszlánokkal díszített szószék, mely Nicola Pisano kezét dicséri (1255-1260). Replikája megcsodálható a moszkvai Puskin Múzeum főépületében is. 

A Ferde torony építése 1173-ban kezdődött, és eltartott jó kétszáz évig. Egyrészt a talaj süllyedése miatt már az építkezés közben elindult a folyamat, melynek köszönhetően a torony ferde lett, másrészt a pisaiaknak fontosabb dolga is akadt, szakadatlanul háborúztak Genovával, Luccával, vagy Firenzével, ami pedig költséges mulatság, kimerítette a város kasszáit. Első körben három emeletet húztak fel, ekkor már látszott, hogy a talaj nem fogja bírni a rá nehezedő súlyt, dőlni kezdett az építmény. Így mikor később folytatták a munkát, úgy húzták fel a további szinteket, hogy valamelyest korrigálják a hibát. Ennek köszönhetően, ha a torony valami csoda folytán egyszer csak kiegyenesedne, akkor sem állna merőlegesen a talajon, mert enyhén banánformája van.

Szintén helyi legenda, hogy amelyik diák a diploma megszerzése előtt felmegy a toronyba, az soha nem fejezi be az egyetemet. Szerintem ezt a történetet az inspirálta, hogy a jegy elég drága, ma 18 euró, amit „hasznosabb” dolgokra is elkölthet a pénztelen ifjúság. Mindenesetre a kifogás jó, majdnem hihető, nem?

Pisa hanyatlása 1284-ben indult meg, amikor rettenetesen kikaptak a genovaiaktól Meloriánál tengeri csatában. Erre az időszakra tehető egy újabb legenda születése, Ugolino della Gherardescáé. Gróf Ugolino a pisai arisztokrácia ismert képviselője volt, aki számos fontos pozíciót betöltött élete során. 1284-ben a genovaiak elleni vereség után megkapta a prima podestá tisztségét (amolyan polgármesterféle), majd 1286-ban a nép kapitánya (capitano del popolo) lett. Azt remélték, hogy a maradék két ellenféllel, a hagyományosan guelf (pápapárti) Firenzével és Luccával Ugolino, mint a pisai guelf-párt egy tagja, jobban kiegyezik majd. (Talán mondanom sem kell: Pisa tradicionálisan ghibellin volt, azaz a szentatyával szemben a német-római császárt támogatta.). Valami miatt azonban a terv rosszul sülhetett el, és 1289-ben Ugolinót, fiait és unokaöccseit bezárták a Muda-toronyba, ahol hagyták őket éhen halni. A szóbeszéd szerint (lásd Dante Isteni színjátékát) Ugolino nem egykönnyen adta fel a harcot. Halála előtt még puszta kézzel megölte és feltrancsírozta saját fiait, hogy azok húsából táplálkozzon.

A Muda-torony maradványait, ami a 13. századtól az Éhség tornya nevet is viselte, ma az Óra-toronyba (Palazzo dell’Orologio) építve láthatjuk a Lovagok terén (Piazza dei Cavalieri). Az Óra-tornyon az időmérő szerkezetről azt a képtelenséget mesélik, hogy Ugolino halálakor megállt (holott akkor még nem is létezett). Ezt szintén a sötétség beállta után szeretik mesélni hiszékeny, babonás diáklányoknak.

Egyébként a firenzeiek, a luccaiak és a pisaiak között sokáig nem szűnt meg a háborúskodás, végül Firenze került ki győztesen a harcokból, és Pisa is uralma alá került 1406-ban. Állítólag az ellenségeskedés közepette gyakran eldurvultak a felek, egy alkalommal a firenzeiek például összefogdosták az összes pisai leányzót és nőt, akikre rá tudták tenni a kezüket, és mindegyikük arcát kardvágással csúfították el. Szép eljárás, mondhatom. Tényleg mindent szabad háborúban és szerelemben?

Ha már a Lovagok terén járunk, nézzünk itt is körül egy kicsit. Az említett Óra-torony igazából a Szent István lovagrend kórháza volt a 16. századtól, a tér mai elnevezése is őket idézi. Ha vele szemben állunk, jobb kéz felől van a Karován-palota (Palazzo della Carovana), ami a lovagrend székhelye volt, a 19. század elejétől máig a Scuola Normale működik itt. Előtte található a I. Cosimo de Medici szobra, akiben az első toszkán nagyherceget tisztelhetjük (élt 1519-1574). Ha ismét jobbra nézünk, a Szent István lovagrend templomát vehetjük szemügyre. További épületek a téren: a Tizenkettek tanácsának palotája, Palazzo del Collegio Puteano, San Rocco temploma.

Ha elindulunk a Via San Fredianón a térről, először megtekinthetjük a jogi kar egy épületét, ahol én is sok okosságot hallgattam kb. tíz évvel ezelőtt. Folytatva utunkat kiérünk az Arno folyóhoz. Itt ismét fejest ugorhatunk, na, nem a vízbe, ami hihetetlenül szennyezett, hanem a történelembe. A Lungarno különböző szakaszain számos palotát láthatsz, például a Királyi Palota épületét, ahol múzeum működik. Itt beszélt először Galileo Galilei az akkori toszkán nagyhercegnek az égitestekről, amiket messzelátójával felfedezett. A másik oldalon, a Lungarno Gambacortin kicsit srégen van a Tövis Szent Máriája templom, egy kis ékszerdoboz, ami sok más épülethez hasonlóan a gótikus stílus jegyeit hordozza (13. század). A Lungarno Medicin van a Medici palota, ami ma a prefektúra épülete, de elég ramaty állapotban volt szegény, amikor utoljára láttam. A ház eredetileg a pisai Appiani család birtoka volt, amíg Piero de Medici (Il Gottoso, a Köszvényes) meg nem vette tőlük 1446-ban. Az ő fia, a sokak által tisztelt Lorenzo Il Magnifico (a Nagyszerű) is sok időt töltött itt, mikor nyavalyáit jött kúrálni a tengerpartra.

Az Arno partja egyébként minden évben egyszer, június 16-én este különös arcát mutatjal – a Luminara alkalmával gyertyafény árasztja el a Lungarnót a város védőszentjének, San Ranierinek a tiszteletére, alkalmanként úgy százezer darab. Az ünnepségek elengedhetetlen része ma már a tűzijáték. Érdemes egyszer megnézni ezt a látványosságot, az épületekre kitett lámpácskák imbolygó fénye, valamint visszatükröződésük a folyó vizében szuggesztív élményt nyújtanak, időutazásra invitálnak a régi időkbe.

Rengeteg mindenről tudnék még mesélni, de már így is a blog történetének leghosszabb cikkét sikerült összehoznom, így inkább most megállok. Az biztos, hogy ma jót nosztalgiáztam. Remélem, te is élvezted az utazást, és kedvet kaptál arra, hogy felkeresd ezt a meseszép városkát az Arno partján. Azt hiszem, nemsokára én is visszatérek turistaként. Megéri.

Szinte hihetetlen, de Pisáról egyetlen saját képet találtam, a többi úgy néz ki, elveszett a költözések során.

A csatolt képet alkotó fotók közül a Csodák terét ábrázoló saját.

A többihez kapcsolódó linkek:

Luminara:

https://conversations.wfmagazines.com/enjoy_life/luxury_travel/article/regatta_ranieri/

Lungarno, Ponte di Mezzo:

http://commons.wikimedia.org/wiki/File:Lungarno,_Pisa_-_middle_bridge.JPG

Piazza dei Cavalieri:

http://www.tuscany-charming.it/it/localita/pisa.asp

Visszatértünk a nyaralásból, jelentem, szuper volt! Szembe kellett ugyan néznünk egy váratlan fordulattal, hangyányi kihívással, de végül a boldog végkifejlet sem maradt el. Ahogy mondani szokták: Jönnek a részletek!

Már jó előre mindent elterveztünk. Lefoglaltuk a repülőjegyeket, Budapestről indultunk. Foglaltunk szállást. Béreltünk autót. Kinyomtattuk a kinyomtatni valót. Csináltunk Excel táblát a tennivalóknak, és szorgalmasan csekkoltuk, hogy biztosan semmit ne felejtsünk el. (OK, ez utóbbi inkább én voltam.) :)

A nyaralás részleteit is lelkesen kidolgoztuk: egy nap Bari városnézés, egy nap Polignano a Maréban a tengerparton, egy nap alatt megnézzük Alberobellót és Sassi di Materát, egy napot pedig meghagyunk jolly jokernek. Jól hangzik, nem?

Bariban a legfőbb látnivaló a San Nicola-székesegyház, ahol Szent Miklós maradványait őrzik a 11. század óta. A mürai (Törökország) püspökről van szó, akinek életéről számos legenda született, ezekből nőtte ki magát Mikulás kultusza is. Hogy Rudolf a rénszarvas hol jön pontosan a képbe, az még nem világos a számomra, de mindenképpen utánanézek.

Az egyik kiállított ereklyetartót a mi Nagy Lajosunk adományozta a templomnak 1350-ben. A szentet az ortodox vallás is kanonizálta és mélyen tiszteli, mint a hajósok, a kereskedők és a gyermekek védőszentjét. Csütörtökönként orosz rítus szerinti misét tartanak a katedrálisban, és az adományok között nem egy rubel bankjegyet láttunk az üvegablakok mögött. Ez utóbbinak jelentőségéről igazán csak akkor gondolkodtunk el, mikor világossá vált számunkra, milyen nehéz a városban pénzt váltani.

A listánkra természetesen felkerült a bari várkastély is. Itt II. Roger szicíliai király építtetett először várat, de azt a helyiek néhány évtized múltán lerombolták. A ma is látható konstrukció alapját már II. Frigyes teremtette meg száz évvel később.

A kirándulást Polignano a Maréba szintén nagyon vártuk. Itt, ahogy említettem, a gyönyörű tengerpart vonzott minket leginkább barlangjaival, víz fölé benyúló kőépületeivel. Terveinkben szerepelt egy rövid városnézés is. Végül is egy olyan településről van szó, ahol már a kőkorban éltek emberek, és ahol nyomot hagytak a rómaiak is.

Alberobello az UNESCO Világörökség listáját gazdagítja, Sassi di Matera szintén. Az előbbi szerintem elég hűen mintázza az olasz találékonyságot. A terület jellegzetességei a trulli, amelyek kötőanyag nélkül összeillesztett kör alapú kőházak jellegzetes kúp alakú tetőszerkezettel. A 17. század elejére nyúlik vissza történetük, amikor az akkori földbirtokos, II. Giangirolamo megparancsolta a lakosoknak, hogy könnyen lebontható szerkezeteket építsenek. Így nem kellett a nápolyi kincstárba befizetni a lakott területek után megállapított adót, sem a beleegyezésüket nem kellett kikérni az építkezésekkel kapcsolatban. Amolyan fordított Patyomkin-falu ez – van, de még sincs, nincs, de mégis van. „Nincs itt, kérem, semmiféle város, ezek csak ideiglenes építmények, szinte sátracskák, nem látja, adószedő úr?” Nem zseniális? Annyira nem, mert a fáma szerint Giangirolamo gróf végül börtönben végezte adócsalás vádjával. Ez van.

Sassi di Matera már nem Puglia, hanem Basilicata régióhoz tartozik, de nincs messze Baritól, Alberobellóval együtt egy mindössze 200 km-es háromszöget alkotnak. Bár Materában is sok a látnivaló, előzetesen úgy okoskodtunk, ha nagyon tetszik a város, a jolly-napon visszatérhetünk. Egyébként Sassi di Matera jellegzetességei a sziklába vájt barlanglakások. Az első barlangokat még a prehisztorikus időkben alakították ki. Ezeket aztán egyre komfortosabbá tették, bővítették, így egészen a modern időkig lakottak voltak.

Biztosan feltűnt már, hogy se Polignánóról, se Alberobellóról, se Matera di Sassiról nincs kép a mai cikkhez. Hogy lehet ez? Hát, a sok tervezés ellenére homokszem került a gépezetbe – sikerült otthon hagynunk a hitelkártyánkat. Ahogy a reklám is mondja: „No hitelkártya, no party.” Vagy ez nem így van? Pedig de. Hiába fizettük ki a bérelt autót előre, nem kaptuk meg a fedezet nélkül. Mi pedig ügyesen a Baritól 20 percre levő Barion Hotelben foglaltunk szállás (Torre a Mare), hogy onnan kocsikázzunk aztán jobbra-balra gondtalanul. Újratervezés kellett, mégpedig sürgősen.

Bariba még bevitettük magunkat a szálloda taxijával, mi végig is barangoltunk minden utcácskát a városban lelkiismeretesen, de a második nap egy hirtelen huszárvágással keresztülhúztuk a saját számításainkat, és ledöglöttünk Torre a Mare sziklás tengerpartjára napozni. Ez volt a program a nyaralás maradék napjaira is, fűszerezve egy kis édes semmittevéssel és hasvakarással, valamint a mondott testrész lelkes süttetésével a napon. A szünetekben néha ettünk valamit. Az estéink is hangulatosan elteltek kettesben, az ágyunk nagy volt, és kényelmes. ;) Szóval rendesen kipihentük magunkat!

Összességében nem bántuk meg, hogy erre a néhány napra Barit, illetve környékét választottuk célpontnak, még akkor sem, ha végül alig láttunk valamit. Nekem nagyon jólesett a helyiek olaszos kedvessége, közvetlensége, örültem annak is, hogy ismét használhattam a nyelvet. Bariba menet elcseverésztem a sofőrünkkel, aki végül 20 euróból ötöt visszaadott, mondván: „sconto di simpatia”, azaz kedvezmény, mert szimpatikusak vagyunk. Andris meg nem győzte összeszedni az állát a földről, mondván, még soha nem kapott taxistól 25% borravalót. A szállodában volt egy kis fennakadás, mert a megbeszéltek ellenére nem készültek gluténmentes reggelivel, de a problémát szerencsére aztán hipergyorsan orvosolták, és onnan nem volt gond semmivel. Az étterem Bariban, ahol vacsorázni akartunk, kinyitott nekünk 19 órakor a meghirdetett 20 óra helyett, és a többi, és a többi. Szóval mi az emberi faktorral határozottan meg voltunk elégedve.

Még indulásunk előtt olvastam egy összefoglalót az Origón egy másik utazó tollából, akarom mondani klaviatúrájából, itt a link:

http://www.origo.hu/utazas/europa/20131114-hosszuhetvege-pulgiaban-bariban-es-kornyeken.html

Ebből úgy tűnik, hogy nekik azért akadt problémájuk olasz tudás nélkül. Azért elárulok egy titkot, hátha segít: az olaszok imádnak nevetni, szeretik a pozitív hozzáállást, és azt, ha ismered és dicséred a városukat, a konyhájukat. Ha ezt át tudod adni bármilyen nyelven, hihetetlenül segítőkészek tudnak lenni.

Néhány további praktikus tanács Barival kapcsolatban:

Vigyél eurót, mert Bariban nem túl egyszerű pénzt váltani. Mi a reptéren kívül egyetlen egy helyet találtunk a belvárosban, az is totál lehúzás volt. Bankokban nincs pénzváltás.

Az éttermek általában 13-tól 15-ig és 20-tól jó sokáig vannak nyitva. Általában minden üzlet bezár sziesztára, és csak 16-16.30 körül nyit újra. Mediterrán kultúra.

Ha focimeccs idején tévedsz a városba, számíts rá, hogy a központban elég nagy tömegen kell keresztülverekedned magad, ahogy ez velünk is megesett. Hatalmas kivetítő várja ilyenkor (nemhiába) a lelkes szurkolókat a Vittorio Emanuele II-ról elnevezett korzón.

Mindenképpen kóstolj meg legalább egy helyi borfajtát, a Negroamarót vagy a Primitivót. Isteniek.

És végül: ne hagyd otthon a hitelkártyád. :)

Az utóbbi 1-2 hónapban, mióta szép az idő, itt a meleg, megint izgalmasak a hétvégéink. Sokat kirándulunk, piknikezünk, rendezvényekre látogatunk (például Ákos koncertre, ugyebár.) Mert az élet úgy szép, ha zajlik, elég volt a hosszú téli álomból, ki a barlangból, Macikáim! :)

Sok helyen jártunk már Moszkván kívül is. A tavalyi év ugyan elég ramatyul sikerült, hideg volt a nyár, sokat esett az eső, nem a legkedvezőbb feltételek a motoros kirándulásokhoz. Idén azonban úgy tűnik, szerencsénk lesz.

Első Oroszországon belüli utunk 2014-ben Kolomnába vitt, ami a Moszkvai terület (московская область) egyik legősibb városa. Ezúttal nem voltunk egyedül, velünk tartott egy másik magyar pár is, akik idén hozták ki a motorukat. Így négyesben gurultuk le a 120 kilométert délkeletnek.

Régészeti leletek alapján elmondható, hogy már az ősidőkben, az i.e. 7-6. évezredben is lakott volt a terület, az i.e. 5-3. században pedig úgy tűnik, finnugor törzsek éltek itt. Magát a várost talán Gleb Rosztiszlavics (a Rurik-ház rjazani ágából) alapította a 12. században. Elsősorban védelmi célokat szolgált a település, hiszen akkor három fejedelemség határán állt (a Moszkvai, a Vlagyimiri és a Ryazani), ment is a huzavona errefelé rendesen. Védhetőségét segítette, hogy három folyó találkozásánál fekszik: a Kolomenka itt találkozik a Moszkva folyóval, és a Moszkva folyó az Okával, ami aztán vígan folyik tovább a Volga felé keletnek egészen Nyizsnyij Novgorodig. Kolomnát a középkori Lőrinc Krónika említi először, mint már létező helyiséget egy Vladimir és Rjazan között kitört konfliktus kapcsán (1177), ami végül Gleb Rosztiszlavics halálához vezetett.

A 13. században aztán jöttek a mongolok, 1237-ben Kolomnát is felprédálták. A település később, Danyiil Alekszandrovics nagyfejedelem idején (1301) átkerült a Moszkvai Fejedelemség fennhatósága alá. Danyiil harcok során elfogta a rjazani uralkodót, és annak szabadon bocsátása fejében kapta meg Kolomnát. Ettől kezdve kisebb-nagyobb megszakításokkal a moszkvaiak irányítanak itt is. 1380-ban I. Dmitrij nagyfejedelem ide gyűjtötte össze seregét a kulikovói csata előtt, ahol kihasználva a mongolok belső problémáit, fényes győzelmet aratott a Mamaj kán vezette Arany Horda felett. A diadal emlékére kapta Dmitrij a Doni jelzőt (Kulikovó a Don folyó mellett fekszik), meg egy szobrot a kolomnai Kreml előtt. Bár Dmitrij jelentősen megerősítette a moszkvaiak befolyását, leigázta a rosztovi és a rjazani fejedelemségeket, a mongolok bajszát is húzogatta, ez utóbbiak azért még nem tűntek el a történelem színpadáról, és rendszeresen betámadtak Kolomnába is (például 1382, 1408, 1440).

Az 14. század második felében húzták fel Kolomna első nagy templomát, a Nagyboldogasszony-székesegyházat (Успенский Кафедральный собор, 1379, Doni Dmitrij). Az első, de nem az utolsó kolostort (Bobrenev kolostor) 1381-ben alapították. A moszkvaihoz nagyon hasonló Kreml a 16. század elején, III. Vaszilij idején épült vörös téglából, számos toronnyal. Ezután nem sokkal hozta létre a női kolostort Vaszilij fia, IV. (Rettegett) Iván. Ő egyébként gyakran meglátogatta Kolomnát, imádkozott, vagy gyilkolt, ahogy éppen kedve tartotta. A Kazány ellen felvonuló, végül győzelmet arató hadserege is itt gyülekezett (1547).           

A következő időkben, ahogy Moszkva folyamatosan tolta ki a határait déli irányban is, Kolomna harcászati szempontból fokozatosan vesztett jelentőségéből. Megmaradt viszont kereskedő-kézműves városnak, illetve kisebb vallási központnak. 

Most nem térek ki külön-külön minden kolomnai templomra – van belőlük egy pár, minden évszázadban húztak fel egyet-kettőt. Ma szépen felújítva várják a látogatókat üde színekbe öltözve, belül szemkápráztató ikonokkal díszítve. Szintén figyelemre méltó a csipkés berakású faházak sokasága a belvárosban, némelyik egyenesen a 19. századból maradt ránk.

A város szépen karban van tartva, az utcák tiszták, rendezettek, kellemessé teszik a kirándulást. Számos múzeum, időnként fesztiválok, lovas kocsi, korhű ruhába öltözött, angolul beszélő emberke várja a turistákat. Állítólag magyarok nem sűrűn tévednek erre, főleg nem motoron, de most már ezen a megrázkódtatáson is túl vannak a helyiek. :)

A tervünk az, hogy míg Moszkvában élünk, egyszer még legalább visszamegyünk ismét körülnézni. Nincs messze a város, nagyon kellemes napot töltöttünk ott, és még olyan sok a látnivaló!     

Ha további fényképekre vágysz, ajánlom ezt az oldalt:

http://rbth.com/articles/2012/05/25/kolomna_fortress_in_the_russian_heartland_15718.html

Most egy időre búcsúzom, ismét útra kelünk. Legközelebb úgy két hét múlva jelentkezem olaszországi posztokkal!

Addig is minden jót, szép, mosolygós napokat!

Volhonka utca 14 (Улица Волхонка). Ez az a cím, amit minden Moszkvába látogató művészetbarátnak meg kell jegyeznie. Itt található a Puskin Múzeum egyik melléképülete, a 19-20. Századi Európai és Amerikai Művészet Galériája (Галерея искусства стран Европы и Америки XIX – XX веков). Hogy mit láthatsz itt? Mindenféle sorrend nélkül, ahogy eszembe jutnak: Degas, Matisse, Picasso, Gauguin, Renoir, Kandinszkij, Monet, Cézanne, Van Gogh, Chagall. Csak hogy néhányat említsünk. Például. Ki ne hagyjuk Munkácsyt, aki szintén része az állandó kiállításnak.

Az épületet nem lesz nehéz megtalálni. Ha metrózol, a Kropotkinszkaja (Кропоткинская) megállónál kell leszállnod (piros vonal). Itt van a Megváltó Krisztus-székesegyház és a Puskin főépülete is. Moszkva szívében járunk, ez a terület már a 14. században is a város részét képezte. Maga a Kreml sincs túlságosan messze. Emlékszem, én gyalog elmentem a Vörös térig, miután egy délelőttöt eltöltöttem a csodálatos festményeken ámuldozva. Annyira feltöltődtem energiával, hogy akár hazáig elsétáltam volna. :)

Maga az épület a 18-19. században a Golicinok (Голицын) tulajdonát képezték, akik egy nagy múltú, az egyik legősibb orosz hercegi család voltak. Nagy Péter nővérének, Zsófiának a legfőbb tanácsadója (egyesek szerint szeretője) is Golicin volt, Vaszilij Vaszilijevics. Az Orosz Birodalom utolsó miniszterelnökét pedig Nyikolaj Dmitrijevics Golicinnek hívták.

Ebben a házban nyílt meg 1865-ben a város egyik első múzeuma, a Golicin Múzeum, ahol festményeket, könyveket és régiségeket állítottak ki. Hamarosan azonban a gyűjteményt felszámolták, eladták, nagy részük ma már a szentpétervári Ermitázsban látható. A múzeumból már a század végén szálloda lett, „Hercegi Udvar” (Княжий двор) néven. Laktak itt stílusosan Szurikov, Repin és Leonid Paszternák neves orosz festők is. A szovjet időkben kommunista akadémia működött az épületben. Mikor aztán a Puskin részévé vált, teljesen felújították (1988-93), így ma mondhatni teljes pompájában tekinthető meg. Maga a gyűjtemény 2006 óta várja a látogatókat.

Számomra a múzeumnak az az egyik legfőbb pozitívuma, hogy egészen emészthető mennyiséget tálalnak fel fogyasztásra. Mindössze huszonhat szoba, de az telis-tele a romantikusok, realisták, impresszionisták és posztimpresszionisták, valamint a szimbolisták és az avant-garde legnagyszerűbb alkotásaival. Nekem ez a kor a kedvencem a festészetben, tehát ennél jobban már el sem lehetnék bűvölve.

Ahogy azt a Tretyjakov Képtárnál már megszokhattuk, az intézmény hivatalos oldalára itt is feltöltötték az egész kollekciót, háttér információt szolgáltatva a korról, a művészeti irányvonalról és magáról a festőről, szobrászról.

Link az angol nyelvű lapra:

http://www.newpaintart.ru/exposition/?lang=en

Itt láthatod, hogy az általam felsorolt lista tényleg csak ízelítőt ad abból, milyen művészek is képviseltetik itt magukat. Elég impozáns, nemde?

Nos, hogy ne maradjon ki a szubjektivitás a mai posztból sem, itt egy rövid (nagyon rövid!!!) összefoglaló a kedvenceimből (nem sorrendről van szó):

Degas, és az ő balerinái. Azok közül is nekem a Kék táncosok tetszik a legjobban. Ezen a képen a mozgás a lényeg, a szereplők arca ki sincs dolgozva, az egyikük még a keretből is kihajol, ami kicsit megtöri a kompozíciót. Ezzel együtt számomra a festmény maga a tökély.  

Gauguin és az ő tahiti idilljei. Hát nem elbűvölő ez a „vadság”, ami árad a művekről? Maga Gauguin definiálta így saját magát és alkotásait – vad, savage. Én inkább a harmóniát és nyugalmat látom bennük.

Matisse és az ő aranyhalai. Állítólag Marokkóban szeretett bele ezekbe a kis élőlényekbe Matisse, olyannyira, hogy számos képe főszereplőivé tette őket. A nyugodt, szinte már meditatív állapotot jelképezték számára. Van benne valami.

Renoir. Jeanne Samary portréját sokszor megfestette a művész. Ez az egyik kedvencem. Bár a színésznőnek nem hozott szerencsét, hogy modellt állt többek között Renoirnak is, azért az utókor szívesen elgyönyörködik a munkákban.

És neked mi a véleményed? Te kire adnád a voksodat? 

Ígérem, megpróbálok sorban haladni, és nem egyből a történet végére ugrani… Tehát most szombaton volt az Áko… Na, szóval a hagyományos moszkvai Családi Nap. Ákos koncerttel. Röviden: szuperül sikerült.

Andris, én, és még egy pár lelkes emberke már 9-re ott voltunk a Magyar Nagykövetségen segíteni az előkészületeknél. A konyhára kerültünk. Az első négy óra történését röviden úgy tudnám összefoglalni, hogy életemben annyi krumplit, répát, hagymát, meg mifenét még nem hámoztam, pucoltam, daraboltam, mint ott. Meg volt pálinka is. Nem unatkoztunk. Az ebéd meg nagyon jól sikerült. :)

A konyhatündérkedés után jött a sport: ping-pong, foci. A csuklóm már ekkorra tropa volt, úgyhogy elég csúnyán elvesztettem az első két meccset. A szünet után azonban új erőre kaptam, és akkor már én nyertem könnyedén. Talán csak az ellenfelem volt már túlságosan fáradt, vagy lehet, hogy az adott új erőt nekem, hogy Ákos akkor már ott próbált a szomszédos teremben, gyakorlatilag egy légtérben velünk. „Felragyog újra a napom! Ikon!”

Ja, el ne felejtsem: a ping-pong versenyt idén is Andris nyerte! Éljen, éljen!

És akkor a koncertről. „Végre.”

A Moszkvai Magyar Kulturális Központ hozta el nekünk Ákost és csapatát. Néhány dolgot, benyomást mindenképpen ki szeretnék emelni, azon kívül, hogy természetesen remekül éreztük magunkat. Az egyik, hogy hihetetlenül tisztelem a csapatot a profizmusukért. Gondolom, előfordult már Ákossal, hogy a mostani mintegy száz embernél kicsivel nagyobb tömeg előtt játszott. Ennek ellenére nem volt „ide ez is elég lesz” feeling, minden tökéletesre volt komponálva, a világítás, a zene, az előadás. Ennek a hozzáállásnak számomra már önmagában nagy értéke van, megtisztelve éreztem magam tőle.

Ezen kívül rájöttem, hogy még mindig nagyon bírom Ákos humorát. Amikor elegánsan köszönetet mondott a legfiatalabb generáció tagjainak, a 4-6 éves gyerekeknek, amiért rendületlenül táncoltak a sarokban. Vagy, ahogy fanyar öniróniával mesélt a húsz évvel ezelőtti énjéről, a lelkes, ambiciózus zenészről, aki zöld befőttes gumival fogta hátra a maradék haját a fejtetőről, már ami éppen nem volt leborotválva.

A legjobban viszont Ákos akkurátusan megkomponált mai frizurája tetszett. :D Nem, viccelek. Az a pozitív kisugárzás, ami a srácokból áradt. Az összevillanó mosolyok. A cinkos kacsintások. Hogy úgy tűnt, nem csak a közönséget viszi magával a ritmus, de a moszkvai teremben nem is létező „színpadon” állókat is. Ez teremtette meg a csodát, ami igazán különlegessé varázsolta az eseményt.

Észre sem vettük, hogy elszállt az idő, az a másfél óra. A koncert végével felpattantunk a kétkerekűnkre. A szokásos motorzúgást viszont most elnyomta a fejemben az „Ilyenek voltunk” dallama.

Jó buli volt, köszönjük.     

A koncert hivatalos fotóit, Juhász Viktor képeit itt találod:

http://akos.hu/index.php?page=galeria&cat=903&mappa=2014_05_31_%2C_karcolatok_21%2C_moszkva2

Na, és ki az a szép, fiatal pár a 037 számú képen? ;P

Ma az Állami Történelmi Múzeumba látogatunk, amelynek impozáns épülete a Vörös téren áll a 19. század vége óta. Egyszerűen lehetetlen nem észrevenni, mégis sokan passzolnak, és nem nézik meg a kiállítást – mekkora hiba!

A múzeum 4,5 millió tárggyal és több mint 15 millió dokumentummal büszkélkedhet. Ebből talán már sejted, hogy nem lesz elég egy óra, ha mindent meg akarsz nézni. Inkább egy fél napot szánj rá, 4-5 órát.

Két emelet van. A földszinten prehisztorikus korral indítunk, és egészen az első Romanovokig (17. század) jutunk el.

Az első szobákban több ezer éves munkaeszközöket, ékszereket, csontokat csodálhatunk meg a kőkorszak különböző szakaszaiból. Képek segítik elképzelni, milyen volt az élet például a jégkorszak idején, milyen volt mamutra vadászni, aztán hogyan bukkantak fel egymás után olyan emberi tevékenységek, mint a fazekasság, a halászat, vagy a varrás, szövés. A legkiemelkedőbb látványosság az újkőkor idejéből ránk maradt, 7,5 méter hosszú hajó, amit a Volga vidékén találtak az 1950-es években.

Ezután szépen átsétálunk a bronzkorba, a vaskorba, majd az ókorba. Eddig még a rómaiak sem jutottak el, így itt szkíta, szamarita és más nomád népek mindennapjaiba kukkanthatunk be: sátrakat, fegyvereket, arany- és ezüsttárgyakat állítottak ki.

A középkor kezdetét itt leginkább a nagy népvándorlás jelzi, amikor rengeteg törzs indult meg keletről nyugatra új hazát keresni – közöttük a hunok. A folyamat végül a Római Birodalom bukásához vezetett, egy új érát indítva el. Ekkor jelentek meg az első szlávok is a mai Oroszország területén.

Az orosz adatok szerint a IX. században, 862-ben aztán Rurik megalapította Kelet-Európa első szervezett államát, a Régi Orosz Államot (novgorodi központtal). (A magyar források szerint az ő fia, Oleg alapította az első államot, a Kijevi Ruszt. Szintén a IX. században járunk.) I. Rurik, bármennyire is hihetetlenül hangzik, a Rurik–dinasztia első képviselője. A család a XVI. század végéig uralkodott a Kijevi Ruszban, majd a Moszkvai Fejedelemségben, végül Oroszországban cárként. Leghíresebb (leghírhedtebb) tagja minden bizonnyal IV. (Rettegett) Iván. Közben persze van egy mongol időszak (a XIII. századtól a XV. századig), amikor maga az állam függetlensége is erősen kérdéses.

A mongolokból mi is kaptunk kóstolót a 1241-42-ben, nem nagyon ízlett a dolog. Nos, az oroszok két évszázadon keresztül ki voltak nekik szolgáltatva. A kiállítás persze a dicső szabadulásra koncentrál elsősorban, azt a heroikus küzdelmet írja le, ami a függetlenedéshez és a cári Oroszország megalakulásához vezetett. Ikonok, kódexek, finoman munkált edények és fatárgyak adnak ízelítőt a kor művészetéből.

Nos, nem térek ki az orosz történelem minden sarkkövére, noha nehéz magam visszafogni. Azt azonban tudom javasolni, hogy mélyedj el egy kicsit a témában, ha igazán érteni akarod a tárgyak történetét. Persze megoldás lehet, ha veszel egy audioguide-ot, professzionális tárlatvezetőt, vagy mi a magyar neve. Angolul, németül, franciául, olaszul biztos van, magyarul nem valószínű. Nekem nagy élmény volt azért magamtól felfedezni a már ismerős neveket, Vaszilijeket és Ivánokat, akikkel már „találkoztam” a Kremlben, Kolomenszkojéban (Feltámadás-templom), vagy az Andronikov kolostorban.  

Az első Romanov-korszakhoz kapcsolódó tárgyakat még a földszinten mutatják be, aztán a Nagy Pétertől kezdődő időszakért már meg kell másznunk a lépcsőket, talán nem véletlenül: egy teljesen új szakaszába lépünk az orosz történelemnek, melyet messzemenő ambíciók, világuralmi vágyak fűtenek. Nagy Péter, Erzsébet, aztán Nagy Katalin, a napóleoni küzdelmek, majd a 19. századi társadalmi zavargások kora váltják egymást.

Menet közben ne felejts el a szobák dekorációjára is egy pillantást vetni, amelyek mindig az adott korhoz kapcsolódó hangulatot idéznek fel megkapó módon.

Hihetetlenül gazdag tárlat, amely hasonlóan szép, izgalmas történetet mesél a földről, aminek ma Oroszország a neve.   

Ismét itt van a várva várt moszkvai nyár, a hosszú tél után a jól megérdemelt napsütés, amely cirógatja a bőröd! Végre meleg van!

Azt hitted, zavartalanul élvezheted? Gondold át újra, ez itt Oroszország! Ha nincs nehézség, majd csinálunk magunknak, nahát. Mert mi kemények vagyunk. Vasököl. Meg ilyesmi.

Szóval idén is elzárják a meleg vizet. A mi környékünkre augusztus közepén jut a sor. Remélem, a Wizzairnek lesz valami jó kis kedvezménye arra az időszakra. :)

Mert a csöveket idén is karban kell tartani. Állítólag 2017-re, ismétlem, KÉTEZER-TIZENHÉTRE meg lesz oldva, hogy a művelet a víz elzárása nélkül is menni fog. Mert ez mégiscsak a 21. század, meg egy 12 milliós nagyváros. És egyébként igazán szép dolog a nosztalgia, de a fiatalabb generáció már csak körülbelül annyira van elájulva a mai rendszertől, mint én. Egészen kicsikét, és azt sem pozitív irányban. Tudom, nagyon el vagyok kényeztetve, ez van.

Végeztem egy kis gyűjtést az interneten, milyen megoldásokat javasolnak az ominózus két hétre – tíz napra. A legkézenfekvőbb persze a bojler bekötése lenne (20%), de ezt nem mindenki vállalja e kisebb kellemetlenség miatt. A legtöbben inkább a sütőlapon melegítik a vizet (45%), 9% meg hideg vízben zuhanyozik. Saját tapasztalat alapján sejtem, hogy egyesek egyáltalán nem fürdenek. (Lehet, hogy vannak zónák, ahol egész évre elzárják a meleg vizet?!)

Aztán akadnak, akik ilyenkor élik ki természet adta kreativitásukat, és mindenféle házi eszközöket fabrikálnak a probléma áthidalására. Esetleg gyakrabban szocializálódnak, rég nem látott barátokat keresnek fel – törölközővel a kezükben, reménytől csillogó szemmel.

Szóval a megoldások sora csaknem végtelen. Akkor meg minek ez a felhajtás? Tényleg, minek? :P