Nem az Azzurri brazil világbajnokságon való gyászos szereplésére gondolok.
A sportban, amiről én beszélek, nincs egy jólfésült szépfiú sem, akiknek egy úgynevezett komoly esés után is tökéletesen áll a nagy gonddal megkomponált hajszerkezete. Itt a résztvevők nem játszanak sérültet – ők valóban azok. Ahogy valaki találóan megfogalmazta: itt inkább azt színlelik, hogy nem fáj nekik, hogy nincs komoly bajuk. Be lehet szólni a másiknak Materazzi után szabadon, de jobb, ha tudod: ha cserébe jól pofán törölnek, az a te bajod, a bírónak egy rossz szava nem lesz a dologhoz. A szabályok nem tiltják a verekedést, akár nálad van a labda, akár nincs, lényegtelen. Közös elem a két fociban, hogy benyomásom szerint a résztvevők előszeretettel tetováltatják magukat. Ennyiben nagyjából ki is merül a hasonlóság.
A calcio storico a mai poszt témája, azaz a történelmi foci, ahogy azt Firenzében ismerik. A 15-16. században volt igazán divatban, a reneszánsz idején, de ezt követően még mintegy kétszáz évig űzték több-kevesebb megszakítással. A modern időkben a fasizmus alatt, 1930-ban élesztették fel a hagyományok iránti túláradó tisztelet hevében. Azóta majdnem minden évben rendez Firenze házibajnokságot júniusban, úgy időzítve, hogy a döntő Szent János, a város védőszentjének ünnepére essék.
Néhány szó a szabályokról: csapatonként 27 ember van a pályán, az összesen 54. Szóval elég nagy a tömeg. A játékosok 17. századi jelmezben szerepelnek, bár az ötven perces meccset sokan inkább félmeztelenül küzdik végig, de a buggyos nadrág akkor is marad. Tradicionálisan négy csapat vonul fel a város négy történelmi negyedét képviselve: fehérek (Santo Spirito, Szentlélek), kékek (Santa Croce, Szent Kereszt), pirosak (Santa Maria Novella, Új Szent Mária) és zöldek (San Giovanni, Szent János). Ami magát az akciót illeti, nagyjából a boksz és a rugby elemeit vegyíti a játék, nem mondanám puhánynak. Hátulról támadni nem lehet, és fejbe sem rúghatod az ellenfelet. Egyébként nagyjából minden más megengedett. Igen, kézzel is hurcolhatod a labdát. Gólt kell szerezni, gyakorlatilag mindegy, hogy hogyan.
2006-ban már a torna első meccsének tizenötödik perce táján fel kellett függeszteni a játékot, mert akkora verekedés tört ki a fehérek és a kékek között. Törölték az egész rangadót, egyszerűen képtelenek voltak helyreállítani a békét. Még a 2007-es bajnokságot sem lehetett megrendezni. 2008-ban aztán új szabályokat hoztak, azóta negyven év feletti játékos nem vehet részt a játékokon, ÉS (ezt figyeld) a súlyosabb bűncselekmény, például gyilkosság miatt elítéltek sem.
Régen, a sport virágkorában szinte bárhol egymásnak estek a csapatok, legtöbbször Firenze nagyobb terein, de tudunk két olyan alkalomról is, amikor az Arno befagyott vizén alakították ki a pályákat. Városszerte találkozhatunk ránk maradt, több évszázados tiltó táblákkal, amik súlyos büntetés terhe mellett óvnak a calcio gyakorlásától (pl. Piazza del Giglio, 1742). Ezzel együtt nagyon népszerű volt ez a sport. Toszkána első nagyhercege, I. Cosimo is lelkesen játszott, ahogy a pápává választott Giulio de’ Medici (VII. Kelemen), vagy Alessandro de’ Medici (XI. Leó) is.
Ma a júniusi döntőhöz napjainkban a gyönyörű Piazza Santa Croce (Szent Kereszt tere) szolgáltatja a díszletet. Szentek ide, szentek oda, valahogy mégis gyakran eldurvul a meccs, ahogy az a bevezető képen is látszik.
Néhány további információ a calcio storico-ról:
A huszonhét játékosból négy kapus, három hátvéd, öt középpályás, és TIZENÖT a támadó. (Ez utóbbit szó szerint kell érteni, tényleg támadnak, nem vicc.)
Ahogy azt már említettem, a gól szerzéséhez majdnem minden eszköz megengedett, akár kézbe is veheted a labdát és futhatsz vele, ahogy tudsz. A lényeg, hogy a labda a végén a hálóba kerüljön. Nem árt azonban pontosnak lenni, mert ha a kapu felé megy, akkor az ellenfél kap egy fél pontot.
És hogy mi a győztes jutalma? Nem kevesebb, mint egy Chianina fajtából származó fiatal üsző! Ez már aztán valami, nem?
