Talán már feltettétek a kérdést, csak úgy magatokban, mert az ilyesmit nem illik hangosan kimondani, mit is keres ez a bohókás fénykép a blogon. Minek a hercegnős korona? Vagy a varázspálca? Megőrültem talán?!
Nos, ezeknek az ékszereknek varázsereje van… Nagyon nagy szerepük volt eljegyzésünkben is, amint majd látni fogjátok.
Tehát olvassatok figyelmesen, és minden titokra fény derül. :o)
Egyszer volt, hol nem volt…
…volt egyszer egy kis csapat, családtagok, barátok, akik úgy gondolták, mégsem olyan zordon a Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája, mint Petőfi gondolta, és felkerekedtek, hogy meglátogassák Erdélyt.
Mentek, mentek, mendegéltek, egyszer csak megérkeztek Kovászna megyébe, Szentivánlaborfalvára. Kürtőskalács, jófajta pálinka, és a házigazdák kedves mosolya várta őket… meg egy jó puha ágy, hisz este volt már.
Másnap ismét autóba szálltak, és meg sem álltak Kézdivásárhelyig. Megszemlélték annak csodás főterét, szép épületeit, szobrait.
De nicsak, mit látnak szemeink! Mi búvik meg ott a sarokban? Kis üzlet az bizony, benne sok titkos kincs, díszes korona, varázspálca… Ifjú hősünk, Andris fejében egyből szikra gyúlt, és megértette, hogy szíve választottja, kedves hercegnője Ancsa bizony nem élhet tovább e nemes ékszerek nélkül. Legott beperdült a boltba, és mivel ott nem találkozott sem sárkánnyal, sem egyéb fenevaddal, eléggé el nem ítélhető módon egyszerűen csak megvásárolta az eladótól mondott kincseket.
De itt vagyon biza mesénk első tanulsága: a kincset nem elég látni, fel is kell ismerni, mert ha vakon elmegyünk mellette, ki tudja, visszatalálunk-e valaha.
Na, nemsoká ismét elindult a kis csapat, Andris és Ancsa immár méltóképp felöltözve, felváltva viselve a koronát. Úttalan utakon elzötykölődtek a legendás, messzi földön híres Szent Anna-tóhoz. A napocska játékosan csillámlott a tó vízén, simogatta hőseink orcáját… Igazi meleg őszi idő volt, amolyan „szépasszonyok nyara”, ilyenkor bizony merész gondolatai támadnak egyeseknek.
Hát, így történt ez most is, Ancsa és Andris elhatározták, hogy megmásszák Szent Anna-tónak legmagasabb, legmeredekebb hegyét, ők bizony nem félnek sem oroszlántól, sem a hétfejű kígyótól, de még a medvéktől sem.
Nekiláttak hát, hogy felkapaszkodjanak a meredek lejtőn. Ezer nehézség közepette vitt az útjuk, kidőlt fák, elrejtett csapdák között, de végül megérkeztek a célhoz, a hegytetőre. Itt aztán megpihentek, átölelték, megcsókolták egymást.
És akkor Andris így szólott:
- Kedves Hercegnőm, tetszik-e Néked az királyi ékszer, amit nemes Kézdivásárhelyen vásároltunk volt.
- Tetszik bizony – válaszolta Ancsa. – Ezeknél szebbet még soha nem láttam.
- Kedves Hercegnőm, nem gondolod, hogy hiányzik még valami? Ugyan ezek a kincsek varázserővel bírnak, nem vitás, de van még egy drágaság itt, aminek még nagyobb a hatalma. Nézd csak ezt a gyűrűt. Ha ezt elfogadod, attól fogva mi eggyé válunk, és csak az ásó, a kapa, és a nagyharang választhatnak szét minket. Elfogadod-e, Kedves Hercegnőm?
- Igen, drága Hercegem, elfogadom.
Így vala, hogy immár egyek lettünk, ama csodás ékszer által.
Ha hőseink medvékkel találkoztak volna, a mi mesénk is rövidebb lett volna.
De, mint mondtuk, azoknak az ékszereknek varázserejük van…
