Aki követi már egy ideje a blogot, és ügyesen olvas a sorok között, annak mostanra már elég egyértelmű lehet, hogy köztem és Moszkva között nem mindig tombol a feltétlen szeretet. Télen határozottan befagynak a viszonyok. Az időjáráson kívül azonban van még egy terület, amivel nehezen birkózom meg, az pedig az emberi kapcsolatok.
Itt van mindjárt a mosolygás kérdése. Ami ugye a kedvesség, a kölcsönös tisztelet jele, azt fejezed ki vele, hogy nyitottan, barátsággal fordulsz a másik felé. Volt idő, amikor még így gondoltam.
Itt egy jó tanács: igyekezz ne mosolyogni az oroszra, ha nem ismered. És ha ismered, akkor is csak akkor, ha tényleg jóban vagytok. Máskülönben nem veszik jó néven. Ők komoly emberek, komoly dolgokkal foglalkoznak, vidámságnak semmi helye a munkahelyen, egy üzleti tárgyaláson, boltban, étteremben, az utcán.
Paradox módon a kedvező benyomást teszed kockára, ha fogat villantasz. Idiótának, megbízhatatlannak, simlisnek fognak tartani. A „nem mosolygás” sokak fejében amolyan orosz márkajelzés, csak még nincs levédve, aminek abszolút ellentéte az amerikai „gumivigyor”, ami viszont teljes mértékben elítélendő. Ha tehát valakire Moszkvában kedvesen rámosolyogsz, és ez a másik emberből határozottan ellenséges magatartást vált ki, a miértre ebben a felfogásban keresd a választ.
Ha a szívemre teszem a kezem, bevallom, hogy az „eladom az eszkimónak is a hűtőt”, vagy az „annyira jókedvem van, hogy belegebedek” vicsorgástól nekem is herótom van, ebben megegyezhetünk. De ettől a sok morcifejtől is kiver néha a víz, amit Moszkvában látok, az biztos. Az arany középutat viszont máshol kell keresni.
Ahhoz, hogy egy orosz mosolyogjon, nyomós okra van szüksége, ami a környezete számára is nyilvánvaló, így mindenki tudja, hogy az illető nem hülye, csak éppen véletlenül vidám. Az már nem biztos, hogy a többiek is vele fognak örülni, de legalább elfogadják, hogy nem hiányzik egy kereke sem, csak az a szokatlan körülmény állt elő, hogy valami jó történt vele. Ez még Oroszországban is megeshet bárkivel. :P
Megvan ennek az a pozitív hozadéka, hogy ha egy orosz mégis rád mosolyog, az őszinte lesz, az valóban a te személyednek szól. Ekkor állhat elő az a fura szituáció, hogy ebben a helyzetben a mosoly valószínűleg neki fog többet jelenteni, mint neked, ha hasonlóan szocializálódtál, mint én. Egyszer egy barátom azt mondta, a mosoly neki olyan, mint a gyémánt – attól értékes, hogy ritka. (Kár, hogy nekem meg olyan, mint a levegő, gondoltam.)
Ami engem illet, majdnem hat év Olaszország után egy kicsit nehezen alkalmazkodtam ehhez a számomra merőben új szituációhoz. Eleinte mosolyogtam én mindenkire, a pincérre, a pénztárosra, eladóra, a jegyárusítóra a metróban. Aztán szép lassan elkezdett derengeni, hogy nem egészen azt a reakciót váltom ki az emberekből, amire számítok. És akkor nekiálltam nyomozni, mi az oka ennek, mit rontok el.
Nekik ugyanilyen fura, mikor külföldön utaznak, és mindenki rájuk vigyorog. Egy barátnőm mesélte, mennyire zavarta ez, mikor először járt Nyugat-Európában. Szerencsére Londonban volt, nem mondjuk Rómában, akkor még erősebb lett volna a sokk. Néhány nap után már alig várta, hogy hazamenekülhessen.
Én ugyanezt éreztem itt sokáig. Egyszerűen fuldokoltam. Ma már nem esik nehezemre a boltban odamenni a kasszához, rá sem nézni a pénztárosra, aki persze ugyanezt csinálja, eszébe sem jut köszönni sem, ő benyögi az árat, én odaadom a pénzt, megkapom a visszajárót, és ennyi volt a kommunikáció. Nem kell még szemkontaktus sem, és ez itt teljesen normális. Ha véletlenül másként alakul az interakció, annak örülök, ha pedig ez történik, nem kapom fel a vizet. Három évembe telt idáig eljutni, hiába, úgy tűnik, lassan tanulok. Már csak azt remélem, hogy nem ragad rám túlságosan ez a viselkedésforma, mert máshol határozottan bunkónak könyvelnének el érte. Azt is hozzátenném, hogy azért a nagy nemzetközi üzletláncoknál általában itt sem ez a helyzet. A franciák például jelszavukká tették: "Öné a figyelmünk és a mosolyunk." És én úgy tapasztalom, ezt komolyan is gondolják.
Egy dologra azért nagyon kíváncsi volnék. Amerikában számos kísérletet végeztek arra, hogy ha emberek mosolyogtak, akár minden ok nélkül is, egy idő után már ettől jobban érezték magukat. Szóval minél többet mosolyogsz, annál boldogabb vagy, amitől még többet mosolyogsz. A fordítottja is igaz: minél komorabb vagy, annál rosszabbul érzed magad, és annál komorabb vagy. Vajon ugyanezeket az eredményeket kapnák Oroszországban is?
Persze vannak boldogságszintet mérő statisztikák, amelyek összehasonlítják az egyes országokat ebből a szempontból, de ezek egyrészt nagyon nehezen megfogható, másrészt rendkívül összetett dolgok. Mit mondjak, nem szerepelnek valami fényesen az oroszok, de a magyarok még hátrább vannak. „Biztosan a nehéz gazdasági körülmények, a szegénység miatt van ez így” – mondják sokan. Na, igen. Akkor hogy lehet, hogy Mexikó tizenhatodik, Panama tizenhetedik, megelőzve az Egyesült Államokat?
Neked mi a véleményed?
(Ajánlom figyelmedbe a cikk végén a szerző fényképét. Szerinted őszinte a mosolya?) :P
