Élet-úton

Nos, mielőtt megvettük volna a jegyet Kuredura, nem is nagyon tudtam, hogy léteznek ilyen ráják. Tudom, tudom, nem szép dolog, de hát nem vagyok egy óceánológus. Először a maldívi nyaralásokról szóló leírásokban, különböző fórumokon futottunk bele: „Swimming with manta rays”. Ördögrájákkal úszás. Persze felkeltette a kíváncsiságunkat, vajon milyen is lehet ez, de aztán hamarosan meg is feledkeztünk róla. 

A szigetre érve aztán feliratkoztunk egy szervezett hajókirándulásra. És milyen jól tettük! Alig indultunk el a hajóval, máris felkiáltott a személyzet egyik tagja: „Ördögráják! Be a vízbe!” Nekem majd kijött a szemem a helyéről, úgy bámultam mindenfele a víztükröt, csak nem láttam őket, de azért már ugrottam is a fedélzetről. És tényleg ott voltak. Hatalmas élőlények, akik méltóságteljesen úsznak az óceánban, szájukat nagyra tátva, hogy minél nagyobb mennyiségű planktonlevest tudjanak benyelni. Hosszuk úgy 3-4m, úszófesztávolságuk 5-6m. Ezek voltak a kisebb példányok, négyen-öten egy csoportba verődve. Ez a rája faj egyáltalán nem veszélyes az emberre, bár mérete miatt azért elvileg tud sérüléseket okozni. De hát egy tégla is a fejünkre tud esni, na.

Nem siettek sehova, tőlünk sem ijedtek meg. Nem zavarta őket, hogy kilenc kétlábú hirtelen csatlakozott a társasághoz. Hol eltávolodtak, hol közelebb jöttek, köröztek körülöttünk, úgy tűnt, mintha ők legalább annyira kíváncsiak lennének ránk, mint mi rájuk.

Az egyik olyan közel úszott el hozzám, de olyan közel! Hiába szóltak előre, hogy nem szabad hozzájuk nyúlni, mert megijednek, és búcsút mondhatunk nekik… abban a pillanatban nekem semmi más nem járt a fejemben, csak az, ha kinyújtom a kezem, akár el is érhetem az uszonyát…. és kinyújtottam. A bőre érdes volt, gumis, kicsit idegen, de nem kellemetlen. Rögtön el is szégyelltem magam, és a vezetőnk már integetett is felém: „Nem szabad, elmegy!” De nem ment el, még legalább tíz percig a társaságunkban időzött a raj.

A nyaralás egyik legszebb élménye volt ez a 15-20 perc, az a végtelen nyugalom, ami ezekből az óriásokból árad, örök emlék marad.

Ott tartottunk, hogy mindenféle hasznos információval felvértezve elindultunk 2012. december 31-én Dubaiba. Mint azt tegnap írtam, korántsem Dubai volt a végcél, de azért egy napot az átszállás miatt ott is eltöltöttünk. Nagyon vártam már a „nagy találkozást”.

A szigorú szabályok közül viszonylag kevés aggasztott minket igazán. Alkoholt nem iszunk, drogozni nem drogozunk. Ránk kevéssé jellemző módon a gyorshajtás veszélye is egészen minimálisra redukálódott, hiszen sikerült még interneten egy Frédi és Béni korából itt ragadt Mitsubishi Galantot kikölcsönözni, a lábbal hajtós verziónál éppen csak egy fokkal modernebb modellt. Mivel Moszkvából indultunk a mínusz túl sokból, az öltözékünkön sem találhattak kivetnivalót a szigorú erkölcsű helyiek. A mumus neve Public Display of Affection, azaz a vonzalom nyilvános kifejezése. Se puszi, se ölelés. Egy teljes napig. Naaaa, ez jelentette számunkra az igazi kihívást.

Rövidre fogom, nem kerültünk börtönbe. J Bár kézen fogva járkáltunk egy teljes napig, ebből nem lett problémánk. Láttunk néhány helyi párt is, akik így sétáltak, a férfin bokáig, a nőn földig érő hosszú ruha. Nem ez a jellemző, de nagyon érdekes volt konstatálni, hogy ilyen is van. Néha egy-egy puszi is elcsattant közöttünk egy elkésett „Jaj, nem szabad!” kiáltás kíséretében, de úgy látszik, különösen szerencsés napot fogtunk ki, mert ebből sem lett bajunk.

És tudjátok mit? Dubai első pillantásra elragadott magával. Kicsit nehéz megfogalmaznom, hogy mivel is varázsolt el a város. Biztos szerepet játszott az időjárás, hogy nem annak kellett örülni, hogy „Jéééé, csak mínusz tíz fok van, emlékszel, tavaly ilyenkor mínusz harminc volt!”. Tudom, hogy rám a multikulturális környezet is nagyon jó hatással van. Szeretem nézegetni a különböző kultúrából érkező embereket, ahogy öltözködnek, ahogy viselkednek, ahogy beszélgetnek. Nem alábecsülendő a gasztronómia jelentősége sem – a Dubai Mall egyik vendéglőjében isteni steaket ettünk nagyon jutányos áron, körülbelül a negyedéért egy átlagos orosz árhoz képest. A pincér pedig? Csak annyit mondok, a személyzeten az egyenruha hátára ez a mondat volt nyomtatva: „I love my job”, azaz „Szeretem a munkám”, és tudjátok mit, el is hittük nekik. Eleve úgy vettük észre az éttermet, hogy még ebédidő előtt rendeztek egy kis zenés bemutatót, az ott dolgozók szórakoztatták az arra járókat vidám, felszabadult tánccal. Aki esetleg arra jár: az étterem neve Texas Roadhouse, itt található róla bővebb információ: http://www.texasroadhouse.com/restaurant-locations/dubai-mall.

Voltunk ám moziban is… Tudom, tudom, ki az, akinek egy napja van Dubaiban, és abból két órát moziban tölt… Hát mi! J De nem szabad elfelejteni, hogy Moszkvában bizony nem nagyon van olyan mozi, ami eredeti nyelven játszana filmeket, akár felirattal, akár a nélkül. Ez azért engem nagyon meglepett, azért mégiscsak egy 12 milliós városról van szó, de úgy látszik, nincs rá kereslet. Szóval kíváncsiak voltunk, mi a helyzet Dubaiban. Meg persze nagyon fáradtak voltunk már, gondoltuk, ha rossz a film, legfeljebb alszunk egyet. :D Nos, eredeti, angol nyelven láttuk a Pi életét, francia ÉS arab felirattal. Na kérem, így is lehet.

Persze megnéztük a sok leget, a Burj Kalifát, a Burj Al Arab toronyházat, a Mallt és a mellette levő Dubai szökőkutat. A városban furikázva számos mecsethez is szerencsénk volt, aminek különösen én örültem, mert szeretem az arab építészet kecsességét, könnyedségét.

De azt kell, hogy mondjam, számomra Dubaiban az ördög még inkább a részletekben lakik, mint egyébként. Az az odafigyelés, amivel kidíszítenek kirakatokat, utcákat, üres tereket, engem nagyon megfogott. Minden részlet a helyén, tökéletes összhatás, egyszerű profizmus.

Úgy ültünk fel a repülőtérre hajnali három körül, hogy ide biztosan visszajövünk, és nem is csak turistaként. Itt élni kell. Hogy mikor? Az még egyelőre a jövő titka.

Turizmussal kapcsolatos hasznos információt itt (is) találhatsz:

http://www.hellodubai.hu/dubai-latnivalok/

http://www.iranydubai.hu/latnivalok

http://www.origo.hu/utazas/azsiaesausztralia/20130424-ilyen-az-elet-dubajban.html

Említettem már, hogy Moszkva csak az első állomása expatrióta létünknek. Mióta 2011-ben kiderült, hogy 2-3 évente másik országba költözünk majd Andris munkája miatt, elég sokszor téma nálunk, vajon hova megyünk legközelebb. Ezek általában amolyan várakozással teli, vidám, tréfás szóbeli kalandozások.

Mindig is nagyon kíváncsi voltam a Világra, megismerni új helyeket, embereket, kultúrákat számomra gyakorlatilag egy hobby, sőt talán inkább egyfajta szükségletről beszélnék. Lehet, hogy ez nem mindig lesz így, de most a puszta gondolatra mosolyognom kell, hogy egy év múlva talán Brazíliában fogunk élni, vagy esetleg Ausztráliában, Szingapúrban, vagy ki tudja, hol.

A találgatások során az egyik legtöbbet felmerülő városnév Dubai. Miért? Már nem is tudom, miért alakult ez így, de a lényeg, hogy az utóbbi egy évben sok információt gyűjtöttünk a legek városáról. A világ legmagasabb tornya, a világ első hétcsillagos szállodája, a világ legnagyobb, zenére sugarat lövellő szökőkútja, a világ legnagyobb bevásárlóközpontja, a híres mesterséges szigetek, beltéri sípálya a sivatag közepén, a világ leg-, a világ leg-… Nahát. Van itt minden, kérem.

Az Egyesült Arab Emirátusok egyik városa, több mint kétmillió lakossal, amelynek túlnyomó többsége külföldi. Iszlám kultúra, alapvetően más, mint az európai, már az is bűncselekménynek számít, ha nyilvánosan puszit adsz a férjed arcára. Nem nézik jó szemmel a kézen fogva sétáló párokat sem, tolerálják őket, ha házasok. Hallani külföldiekről, akik állítólag egy ideig kénytelenek voltak élvezni a dubai börtönök vendégszeretetét, mert nyilvános csókolózáson kapták őket. Alkohol fogyasztása alapból nem engedélyezett, de ki lehet váltani rá engedélyt iszonyat áron. Oda kell figyelni az öltözködésre is, nem jó túl nagy bőrfelületet mutogatni – azt hiszem, sikerült elég diplomatikusan fogalmaznom. J Viszont mégsem mennek el olyan végletekig, mint Szaúd-Arábia, ahol házassági anyakönyvi kivonattal kell igazolnod, hogy a férfi, akivel beültél egy kávéra, éppenséggel a férjed.

A sok olvasás és információgyűjtés után már szinte égtünk a vágytól, hogy személyesen is kapjunk egy kóstolót abból, milyen is Dubai. Az idén januári nyaralásunk alkalmával átszállásos jegyet kaptunk, így volt lehetőségünk begyűjteni azt a bizonyos nagyon fontos első benyomást.

És hogy milyen eredményre jutottunk? Arról holnap reggel számolok be!

Addig is arra kérlek, küldd el nekem az elet-uton@hotmail.com címre a saját történetedet a legek városával kapcsolatban! Nagyon kíváncsi vagyok rá!   

Talán már feltettétek a kérdést, csak úgy magatokban, mert az ilyesmit nem illik hangosan kimondani, mit is keres ez a bohókás fénykép a blogon. Minek a hercegnős korona? Vagy a varázspálca? Megőrültem talán?!

Nos, ezeknek az ékszereknek varázsereje van… Nagyon nagy szerepük volt eljegyzésünkben is, amint majd látni fogjátok.

Tehát olvassatok figyelmesen, és minden titokra fény derül. :o)

Egyszer volt, hol nem volt…

…volt egyszer egy kis csapat, családtagok, barátok, akik úgy gondolták, mégsem olyan zordon a Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája, mint Petőfi gondolta, és felkerekedtek, hogy meglátogassák Erdélyt.

Mentek, mentek, mendegéltek, egyszer csak megérkeztek Kovászna megyébe, Szentivánlaborfalvára. Kürtőskalács, jófajta pálinka, és a házigazdák kedves mosolya várta őket… meg egy jó puha ágy, hisz este volt már.

Másnap ismét autóba szálltak, és meg sem álltak Kézdivásárhelyig. Megszemlélték annak csodás főterét, szép épületeit, szobrait.

De nicsak, mit látnak szemeink! Mi búvik meg ott a sarokban? Kis üzlet az bizony, benne sok titkos kincs, díszes korona, varázspálca… Ifjú hősünk, Andris fejében egyből szikra gyúlt, és megértette, hogy szíve választottja, kedves hercegnője Ancsa bizony nem élhet tovább e nemes ékszerek nélkül. Legott beperdült a boltba, és mivel ott nem találkozott sem sárkánnyal, sem egyéb fenevaddal, eléggé el nem ítélhető módon egyszerűen csak megvásárolta az eladótól mondott kincseket.

De itt vagyon biza mesénk első tanulsága: a kincset nem elég látni, fel is kell ismerni, mert ha vakon elmegyünk mellette, ki tudja, visszatalálunk-e valaha.

Na, nemsoká ismét elindult a kis csapat, Andris és Ancsa immár méltóképp felöltözve, felváltva viselve a koronát. Úttalan utakon elzötykölődtek a legendás, messzi földön híres Szent Anna-tóhoz. A napocska játékosan csillámlott a tó vízén, simogatta hőseink orcáját… Igazi meleg őszi idő volt, amolyan „szépasszonyok nyara”, ilyenkor bizony merész gondolatai támadnak egyeseknek.

Hát, így történt ez most is, Ancsa és Andris elhatározták, hogy megmásszák Szent Anna-tónak legmagasabb, legmeredekebb hegyét, ők bizony nem félnek sem oroszlántól, sem a hétfejű kígyótól, de még a medvéktől sem.

Nekiláttak hát, hogy felkapaszkodjanak a meredek lejtőn. Ezer nehézség közepette vitt az útjuk, kidőlt fák, elrejtett csapdák között, de végül megérkeztek a célhoz, a hegytetőre. Itt aztán megpihentek, átölelték, megcsókolták egymást.

És akkor Andris így szólott:

-          Kedves Hercegnőm, tetszik-e Néked az királyi ékszer, amit nemes Kézdivásárhelyen vásároltunk volt.

-          Tetszik bizony – válaszolta Ancsa. – Ezeknél szebbet még soha nem láttam.

-          Kedves Hercegnőm, nem gondolod, hogy hiányzik még valami? Ugyan ezek a kincsek varázserővel bírnak, nem vitás, de van még egy drágaság itt, aminek még nagyobb a hatalma. Nézd csak ezt a gyűrűt. Ha ezt elfogadod, attól fogva mi eggyé válunk, és csak az ásó, a kapa, és a nagyharang választhatnak szét minket. Elfogadod-e, Kedves Hercegnőm?  

-          Igen, drága Hercegem, elfogadom.

Így vala, hogy immár egyek lettünk, ama csodás ékszer által.

Ha hőseink medvékkel találkoztak volna, a mi mesénk is rövidebb lett volna.

De, mint mondtuk, azoknak az ékszereknek varázserejük van…

3. nap

"Hétfőn aztán korán szerettünk volna indulni, mert ahogy írtam, közben elhatároztuk, hogy a maradék mintegy 850 kilométert egyben levezetjük. Szállásunk végül nem volt Brianszkban, a város maga sem tűnt annyira szépnek az interneten találtak alapján, hogy nagyon érdemes lett volna megállni, meg szerettük volna, ha a hosszú hétvége utolsó napját, május 1-jét pihenéssel tudjuk tölteni.

A korai indulásból aztán nem sok minden lett: először is elaludtunk, aztán az okozott némi fennakadást, hogy eltűnt a motor kulcsa. Miután egy órán keresztül hiába kerestük mindenhol (a dolgok szublimálnak), elkönyveltük a veszteséget, és továbbálltunk a pótkulccsal.

Olyan fél három felé (GTM+2) értünk az orosz határhoz. Addig teljesen sima volt az út, bár ahogy közeledtünk Oroszország felé, a hőmérséklet érezhetően csökkent. Az ukránok még búcsúzóul megbüntettek minket gyorshajtásért, de erről már írtam.

A határon itt sem volt különösebb probléma, de azért úgy 60-90 percet eltöltöttünk várakozással, valamint a különböző papírügyekkel: vízumok ellenőrzése (az én útlevelemben ez különösen érdekesen alakult, két lejárt és egy érvényes vízumom van, és mindegyiken sikerült máshogy írniuk a nevemet cirill betűkkel), illetve motorról nyilatkozat kiállítása, amivel aztán majd itt Moszkvában jelentkezni kell a hatóságoknál. Szerintem az idő kilencven százalékában fogalmunk sem volt, mi történik körülöttünk, de azért a végén mégis minden jól alakult, és mehettünk tovább. Persze azért ment ilyen simán minden, mert előre tájékozódtunk, a vízumunkkal is minden OK volt. A Nagy Medve minden magyar állampolgártól kéri a vízumot, még akkor is, ha csak áthalad az országon. Úgyhogy gatyát felkötni, akinek erre akad dolga.

A határ után rögtön jött a nagyon csúnya meglepetés. Hogy Oroszországban nem lesz foci EB. És a Sochi Téli Olimpia is csak 2014-ben van, addig pedig még rengeteg az idő. A lényeg az, hogy itt kezdődött a mintegy 350 kilométeren át tartó kínszenvedésünk egy útnak igazán nem nevezhető valamin, ami tele volt bukkanókkal, gödrökkel. Kilencvennél többel sehol nem lehetett menni, de olyan 20 km-es szakaszon a maximum sebesség 50 km/h volt. Egyik autó előzött minket a másik után, és ehhez igazán nem vagyunk hozzászokva.  De csak mentünk. És csak zötykölődtünk. Közben ment le a nap, mi meg egész nap alig ettünk, már nagyon éhesek voltunk. Megálltunk több kávézónál, étteremnél – egyik rettenetesebb volt, mint a másik. Az egyik helyről szabályosan kiüldöztek minket a „kedvességükkel”, a másiknál mi döntöttünk úgy, hogy inkább odébb állunk. Végül egy olyan helyen ettünk két palacsintát fejenként, ahol a felszolgáló arra nem volt képes, hogy visszaköszönjön, tehát el tudjátok képzelni a kétségbeesésünket. Nem baj, a toaletten felvérteztük magunkat a hideg ellen újabb ruharétegekkel, és már ott sem voltunk. És zötty és zutty.

Mikor már erősen lemenőben volt a nap, és mi még mindig a semmi közepén haladtunk, megálltunk az út szélén, és összeszoruló torokkal néztük az életet adó fényes égitestet. Nincs nap, nincs meleg. Még annyi sem, amennyi addig volt. Az még hagyján, de nem is fogunk látni, ami ilyen utakon életveszélyes. Azért akkor átfutott az agyamon, hogy nem is volt olyan jó ötlet egyben levezetni az utolsó orosz szakaszt. Mit tagadjam, kicsit féltem.  

Erőt vettem magamon, páromra néztem, és már ott is ültem a hátsó ülésen. Beálltunk egy kisebb kamion mögé, ami valamennyire világított előttünk, és szégyenszemre ötvennel, hatvannal, maximum hetvennel kullogtunk vagy egy órán keresztül. Kanyar jobbra, kanyar balra, kátyú itt, kátyú ott. Közben a hőmérséklet eléggé lehűlt, a leheletünket is látni lehetett.

Egyszer azonban minden „jónak” vége szakad. 350 km után végre elfordult jobbra az út, és hirtelen, mintegy varázsütésre megszűnt a rázkódás, többsávossá vált a pálya, ami ráadásul ki is volt világítva. Megkönnyebbülten kilőttünk Moszkva felé.

Éjfélre haza is értünk. Nem tudom elmondani, milyen érzés volt, mikor leszálltunk a motorról, egymásra néztünk, és azt mondtuk: „Igen, megcsináltuk. Megérkeztünk.”

Utunkról számokban:

1998,8 – távolság kilométerben háztól házig.

3 – utazással töltött napok száma.

32 000 – forintban kb. ennyit fizettünk ki az ukrán rendőrségnek.

850 – kilométer, kb. ennyi volt az utolsó nap lefutott kilométerek száma.

350 – szintén kilométer, a szinte járhatatlan, útnak nevezett valami hossza Oroszországban.

6-8 – Celsius fok, ekkora volt a hőmérséklet Oroszországban naplemente után. Kb. 3 órát motoroztunk még ilyen hidegben.

40 – szintén Celsius fok, ilyen meleg vízben fürödtünk, mikor hazaértünk.

16 – ennyi órát aludtunk másnap. A maradék időben a felszerelést és a motort tisztítottuk meg a bogártemetőtől. :o)