Élet-úton

Akkor folytassuk kalandozásunkat Ukrajna útjain!

2. nap

"Másnap délelőtt volt másfél-két óránk, hogy megnézzük L’viv belvárosát. Csodaszép épületek, parkok mindenhol, alapvetően reneszánsz, illetve barokk hangulat. A Potocki-palota bejáratánál nagy transzparens hirdette a Magyar Fesztivált, ami hazánk borait hivatott megismertetni a helyiekkel.

Dél körül indultunk tovább. Nem volt egyszerű kikeveredni a városból, mert vasárnap révén a belvárosba nem lehetett behajtani, mint azt a rend őrei oly kedvesen tudatták velünk, de szerencsétlenségünkre minden Kijev felé mutató jelzés éppen a tiltott zóna felé irányított volna minket. Azért párom sikeresen megoldotta a kérdést, én meg ügyesen kapaszkodtam a macskaköves utakon. Külön örömünkre szolgált, hogy szinte minden kocsi riasztója bekapcsolt, ahogy elhaladtunk mellettük, s így eme különös díszrivalgás közepette hagyhattuk el L’vivet. A dupla Yoshimura dobok az SV1000-esen hatásosnak bizonyultak.

A következő 500 km szinte eseménytelenül telt, a pálya nagyon jó volt, a forgalom pedig kicsi, nagyon jól lehetett haladni. Sok helyen mértek, de többnyire a szembejövőket, nekünk több kényszerpihenőnk ezen a napon nem volt.  

Nagyon örültünk, számolgattuk, milyen hamar ott leszünk Kijevben Konstantinnál, új couchsurfing ismerősünknél, de ahogy mondani szokták, hátra volt még a feketeleves. A mi esetünkben a feketeleves mintegy 40 km bűnrossz útban testesült meg. Az ukránok tényleg igyekeztek a foci EB miatt, hogy minél előbb rendbe tegyék az utakat. Kijev előtt azonban még folytak a munkálatok – útszűkületek, torlódó kocsisorok, kátyúk kíséretében. Olyan hetvennel lehetett haladni, helyenként ügyesen lavírozva az autók között. Nagyon sokan előzékenyen félrehúzódtak, nem volt baj. A távolban megláttunk két motorost, akik szintén keményen küzdöttek. Már éppen beértük volna őket („de jó, mehetünk egy darabon együtt”), amikor az egyik épp előttünk megakadt egy különösen vicces kettős gödörben, és elcsúszott. Sikerült kikerülnünk, neki sem lett komoly baja, bár a motorja nem indult újra. Segítettünk, amit tudtunk, aztán szépen visszacsorogtunk a küzdőtérre.

Nem emlékszem, pontosan mikor érkeztünk az ukrán fővárosba, de a szokásos program után (zuhany, vacsora egy olasz étteremben Konstantinnal és egy másik ukrán ismerősünkkel) már csak sötétben jutott időnk a városnézésre. Így is érdemes volt egy kört tenni Kijevben, ahol bizony mély nyomott hagyott a szovjet időszak, de azért van sok régi templom, egyéb épület is. Konstantinnak köszönhetően néhány turisták által kevésbé látogatott, de a helyiek által kedvelt helyet is meglátogattunk.

Este fáradtan kerültünk ágyba, de elszántan: másnap egyben levezetjük a Moszkváig hiányzó 850 km-t."

Ahogy ígértem, most annak történetét osztom meg veletek, hogy is vittük ki túramotorunkat Moszkvába 2012 áprilisában.

Amikor ugyanis kiderült, hogy Andris egy éves szerződését meghosszabbítják, eldöntöttük: még egy évet nem leszünk kétkerekű nélkül. Mivel azonban otthon körülbelül feleannyiba kerülnek a járgányok, amelyek nálunk szóba jöhettek, így egyértelmű volt, hol vásárolunk.

A következő cikk egyébként hamarosan megjelenik a MotoRage című újság hasábjain is.

1.      1.  nap

„A feladat adott volt: kivinni a Magyarországon vett mocit Moszkvába, ahol jelenleg élünk. Megoldás? A „rengeteg” kínálkozó lehetőség közül végül a Tiszaföldvár-Lviv-Kijev-Briansk-Moszkva útvonal mellett döntöttünk. Miért? Jó kérdés… Azt terveztük, hogy 4 nap alatt futjuk le a közel 2000 km-t, és ezen az útvonalon voltak legjobban elosztva a megállóhelyek – kb. 500 km naponta, teljesen jó, kivitelezhető, és még városnézésre is marad idő, gondoltuk mi.

Mit mondjak, szerintem megdöntöttük a „legtöbb elképedt fej legrövidebb idő alatt” rekordját. Mivel Andrisról már nagyjából tudják, hogy… hát, szeret motorozni, a családtagok, barátok általában hozzám fordultak millió kérdőjellel a szemükben: „És nem félsz?” meg „Ti aztán bátrak vagytok!” (És nem normálisak, tették hozzá magukban.)

Oda se neki, elkezdtünk felkészülni az útra. A csomagolással nem volt gond, hamar ment, adott volt két oldaltáska meg egy hátizsák, és mi nagyon tudunk sok cuccot kevés helyre pakolni, van már benne gyakorlatunk. Szállás. Lvivben találtunk interneten egy szép hotelt a központban, ukrán viszonylatban jó áron. Úgy döntöttünk, Kijevben a couchsurfing.org oldalon keresztül felvesszük a kapcsolatot szimpatikus utazókkal, akik tudnak nekünk helyet biztosítani egy éjszakára. Szerencsére Konstantin, egy ottani motoros szinte azonnal válaszolt, hogy hozzá mehetünk, így ez is meg volt oldva. Brianskra is a kijevihez hasonló volt a tervünk, de végül onnan nem jött pozitív visszajelzés az indulásig. Sebaj, majd lesz valahogy. Lépjünk tovább.

Mivel új volt a motor, le kellett tesztelni a nagy út előtt, hogy reagál váratlan helyzetekre, például ha rossz üzemanyagot teszünk bele. Megvolt. Aztán azt is fontos tudni, meddig bírja a benzin, miután először kigyullad a jelzőfény. Ez is kiderült, mikor Budapestről Kecskemétre menet egyszer csak leállt a járgány az autópályán. Röpke két kilométer séta a tűző nap alatt teljes bőrszerkóban a legközelebbi benzinkútig, és ez a lecke is mélyen az agyunkba vésődött.

Nincs probléma. Tovább.

2012. április 28-án szombaton indultunk reggel fél tíz körül. Integetés, sok-sok „Vigyázzatok magatokra”, és már miénk is az országút. Debrecen, Nyíregyháza, és hipp-hopp megérkeztünk Záhonyba, a határra. Nem volt semmi gond, itt is begyűjtöttünk egy „Ti aztán bátrak vagytok!” felkiáltást a határőrtől, azt hozzácsaptuk a többihez. A magyar oldalon ki kellett tölteni egy nyomtatványt a motor adataival egy példányban, amit meg is tartottak maguknak. Az ukránok csak a rendszámot írták rá egy cetlire, azt odaadták, majd a következő poszton el is vették. Ennyi. A kétkerekűvel előre engedtek minket, még csak sorba sem kellett állni.

Azt biztos tudjátok, hogy magyar állampolgárként vízum nélkül át lehet menni Ukrajnába, és 90 napig ott is lehet tartózkodni. Arra kellett csak figyelnünk, hogy mindenki ügyesen pecsételjen be az útlevelünkbe, hogy bizonyítani lehessen, mikor és hol léptük át a határokat.

OK, itt vagyunk Ukrajnában. Gyönyörű a vidék, tekergünk a hegyek között a patakokkal, az út mellett emberek művelik a földet, bocik, lovak legelnek, kisgidák ugrándoznak. Néha kifordul egy-egy szekér, vagy traktor mellénk, de hamar elhagyjuk őket, jó az aszfalt, előre!

Majdnem 50 kilométert sikerül megtennünk, amikor Munkácshoz érve nagyon lelkes lettem a vár látványától. Lelkesen mutogattam férjemnek, hogy nézze ő is, milyen szép, erre meg is állunk… épp egy rendőrposzt előtt. Ott, ahol (a rendőrök szerint legalábbis) nem lehetne. Rövidre fogom, 1000 hrivnyát csúsztatott zsebre a közeg. Tanulság: észnél kell lenni, mert ezt a büntetést simán elkerülhettük volna (nem csináltunk semmi rosszat), és a rendőrökkel vigyázni kell, mert valószínűleg nagyon alacsony a fizetésük arrafelé, kell nekik a mellékes. Még kétszer állítottak meg, egyszer Lviv belvárosában („ide vasárnap nem szabad behajtani” – elengedtek minket), és utoljára az orosz határ előtt, ott 96-tal mentünk az 50-es táblánál (800 rubel, ott már hrivnyánk nem volt, nem baj, nem válogatósak, még dollárban is naprakészen kiszámították nekünk az árfolyamot).

Munkács után valahogy hirtelen csökkent a táj szépsége, fényképezni sem volt kedvünk, csak hajtottunk tovább Lvivig. Ottani idő szerint (GMT+2) hatra megérkeztünk a szállodába (George Hotel, http://www.georgehotel.com.ua/), átvettük a szobát (szigorúan nem dohányzó, ezt az ukránoknál külön kérni kell), lefürödtünk, és mentünk vacsizni. Állítólag Lvivben isteni ukrán fogásokat kínáló vendéglők vannak. Mivel azonban férjuram több hónapot élt Kijevben, és valahogy nem bírta megszeretni az ottani ízeket, mi inkább a Veronika étterembe mentünk a Sevcsenka Prospektre (http://www.tripadvisor.com/ShowUserReviews-g295377-d953333-r116516544-Veronika-Lviv_Lviv_Oblast.html), ami 10 perc sétára volt a szállásunktól. Nem bántuk meg, a pincérek helyes népviseletben voltak, mosolyogtak, kedvesek voltak, még angolul is beszéltek valamicskét. Az étel nagyon finom volt, inkább olaszos stílus, és még ajándék fagyit is kaptunk a végére. Az egész került két főre 7000 forintba borravalóval együtt. Nálunk ötösre vizsgáztak.”

Holnap tovább vándorlunk az Ukrán utakon, tarts velünk!

Most már talán valamennyire ismerjük egymást. Láttad egy fényképünket, most feltöltöttem egy másikat is. Hogy hol készült? Azt majd az egyik következő posztban elárulom. Azt is tudod, hogy 2011 nyara óta Moszkvában élek férjemmel. De nagyjából ennyi. Ezért arra gondoltam, igazán ideje rendesen bemutatkoznom.

1981-ben születtem Székesfehérváron, egy bakonyi kis faluban nőttem föl. Ha belegondolok, ebben a tizenhét emeletes házban, ahol most élek, többen lakhatnak, mint a településen, ahol a gyerekkoromat töltöttem. Középiskolás voltam, mikor felkerültem Budapestre, a „nagyvárosba”. Most már a magyar főváros is kicsinek tűnik a tizenkétmilliós Moszkva után. :)

2000-ben kezdtem el az ELTE jogi karát. 2003-ban kerültem aztán Olaszországba, Pisába ERASMUS ösztöndíjjal. Nagyon megtetszett az ottani élet, ezért el is határoztam, hogy miután elvégeztem a jogot, én bizony visszamegyek szerencsét próbálni, hamuban sült pogácsával, vagy a nélkül. Így is lett, ha jól emlékszem, valamikor 2006 júliusában kaptam meg a diplomám, és néhány héttel később augusztusban már a repülőn is ültem Bergamo (Milánó) felé, ahonnan aztán vonattal indultam tovább a toszkán városba. Ott éltem összesen három évet, dolgoztam, illetve tanultam is, elvégeztem egy master tanfolyamot a Pisai Egyetem Közgazdaságtan szakán vállalatirányításból. Végül Torino környékén, Collegnoban is laktam egy évet.

2010-ben úgy döntöttem, hogy hazaköltözöm, és milyen jól tettem! Rögtön találtam egy szuper állást, és szinte azonnal megismerkedtünk Andrissal is.

Arról, hogy hogy kerültünk Moszkvába, már írtam. Ez csak az első állomása vándorló éveinknek, amikor reményeink szerint a Világ nagyon sok szép és érdekes városát, országát bejárjuk majd.

Ezért született ez a blog is – hogy megosszam veletek élményeinket, érdekesebb, vagy viccesebb történeteinket. De azt szeretném, ha a kommunikáció kétirányú volna, én is nagyon kíváncsi vagyok a ti kalandjaitokra, úgyhogy ne fogjátok vissza magatokat, írjatok nyugodtan! Lesz majd néhány kérdésem is helyekkel kapcsolatban, ahol mi még nem jártunk, de munka vagy szórakozás okán készülünk oda. Talán ti is tudtok nekünk segíteni információval, tanáccsal.

Téma az van bőven, folytassuk együtt utunkat! Holnap egy motoros bejegyzés lesz, várlak titeket!

Mindig szerettem utazni, világot látni. 2011-ben férjem munkájának köszönhetően ezt a hobbit új szintre emeltük – expatok lettünk, két-három évente változtatjuk székhelyünket. Vagy használjam inkább az otthon szót? 

Hogy örültem-e, mikor kiderült, hogy az első állomás Moszkva lesz? Röviden: nem. Annyi hely van a világon, amit meg szeretnénk ismerni, Oroszország egyáltalán nem volt az első helyeken. Őszinte leszek, még a listán sem.

Mára azért már változott a hozzáállásom. Nagyon sok élménnyel gazdagodtunk itt, mindenfélével. Sok dologra rácsodálkozunk, hogy ezt most miért így, máskor jókat derülünk a szituáción, és igen, néha dühöngünk is (főleg én).

Tizennyolc hónap itt-tartózkodás után összefoglaltam néhány pontban, mit szeretek Oroszországban, és mit nem.

Amit szeretek:

1)      A telet. Jó, csak vicc volt. Majdnem beugrottál, mi?

2)      Szinte mindent megkapok a boltban, ami a magyaros receptek elkészítéséhez kell. Isteniek a tejtermékek, és a pékáru. A friss kenyér vajjal és egy kis tejjel/habos kakaóval igazi kulináris élmény. Van tejföl, túrórudi, a mozzarella jobb, mint Olaszországban.

3)      Mikor jó idő van, kivirágzik a város. Mindenhova virágokat ültetnek, utak mellé, parkokba, terekre. Nagyon sok a virágbolt is, és gyakran látni haza igyekvő embereket csokorral a kezükben.

4)      Sok szép helyen jártunk az orosz fővároson kívül is, mióta itt élünk Moszkvában. Az első helyen említeném mindjárt Szentpétervárt. Egyszerűen gyönyörű. Már télen, decemberben is nagyon tetszett, de nyáron… Kevés ilyen szép várost láttam, mint az „Északi Főváros”. Aztán ott van még Szergijev Poszad, Jaroszlavl, Vladimir, Szuzdal, Nyizsnyij Novgorod. Persze itt nagyok a távolságok, de érdemes azért kirándulgatni.

5)      A tömegközlekedés. Itt 12 (!) metróvonal van, amit terveznek tovább bővíteni. Gyakorlatilag bárhova el lehet jutni a föld alatt. Igaz, hogy gyakran vannak teli a vagonok, de még mindig jobb, mint a dugóban ülni (lásd „nem szeretem” lista).

6)      Nagyon jó az edzőterem, ahova járunk. Tartozik hozzá finn szauna, fényterápia, gőzfürdő (mindegyik elég nagy), medence, plusz rengeteg eszköz, gép van. Az öltöző szintén tágas, nem kell ahhoz is akrobatikus elemeket alkalmaznom, hogy levegyem a cipőmet.

Amit nem szeretek:

1)      A közlekedést. A dugókat. Bármerre indulsz el a fővárosból, minimum 100 km-es dugóval kell számolnod. De a városban sem sokkal jobb a helyzet, teljesen normális, hogy kocsisorok csak állnak, csak állnak... Aki itt kocsival jár, az fél életét az autóban tölti. Ennyi. Tudom, most mit gondoltok: hogy dugó otthon is van. Higgyétek el, össze sem lehet hasonlítani.

2)      Hihetetlenül sok ember van mindenütt!!! Új értelmet nyert számomra az „Annyian vannak, mint az oroszok.” szólás. Az nem azt jelenti, hogy „sokan”, vagy „nagyon sokan”, hanem azt, hogy a „rohadt sokan”-nál egy kicsivel többen.

3)      Néha az az érzésem, hogy sok itteninek nehezére esik elhinni, hogy TÉNYLEG léteznek olyan emberek ezen a Sártekén, akik bizony nem beszélnek oroszul. Szerintem azt gondolják, hogy ez csak amolyan szóbeszéd. „Képzeld, a szomszéd Szerjozsa mondta, hogy egyszer találkozott egy emberrel, aki látott már külföldit, és képzeld, az nem értett oroszul!” „Na ne má’, nem hiszem el!” „De komolyan mondom! Istenúccse!” Hamarabb eszükbe jut, hogy esetleg a hallásoddal van valami gond, de az nem probléma (számukra), kiabálni azt tudnak. És így lőn, hogy majdnem minden nap leordítja valami kedves ember a fejemet, hátha így könnyebben behatolnak a szavak a koponyámba. Hát, most mit mondjak. Nem működik.

4)      Olyan szép a világ, mikor az emberek mosolyognak, kedvesen válaszolnak, az eladó a boltban, a pincér az étteremben odafigyel a kedves vendégre… Nos, ezzel nincs is különösebb probléma – Szentpéterváron. De mi Moszkvában élünk. És ez a pont a „nem szeretem” listában található. A többit a képzeletedre bízom.

5)      Köpködés és orosz zsepi az utcán. Itt ne valami szimpla, alig észrevehető dologra gondoljatok, hanem a „felszívomazagyambaéskivágomaföldre” köpködésre. És hogy mi is az az orosz zsepi? Hmm… Orrfújás amúgy focistásan. Megvan? Remélem, nem eszel éppen.

6)      Hogy Moszkva nagyon drága. A szívünknek is, de a pénztárcánknak talán még inkább. Erről majd bővebben máskor.

Egyelőre ennyi, részletek a folytatásban. Addig is szép napot!

 Thaiföld, Nong Nooch Trópusi Kert, 2012. január