Itt, az orosz fővárosban megint hideg van. Szombaton annyira esett az eső, hogy az akkor átázott cipőink még most is csurom vizesek, viszont a hajszárítóm már belepusztult a szárításukba. Azért majd egyszer elmesélem, milyen érzés, mikor motorral vagy, nyakadba szakad az égi áldás, és a kátyús utakon veled együtt közlekedő autók ezen felül még tetőtől talpig beterítenek vízzel. Biztos azt gondolják, nekünk már úgyis mindegy. Vagy éppen nem gondolnak semmit, nem az ő bajuk.
Mivel Moszkva ismét kedvezőtlen időjárásával bűvöl el minket, lélekben legalábbis maradok még egy kicsit Olaszországban, rendben?
Pisáról még úgysem írtam, pedig ott éltem vagy 4 évig, ha jól számolom. Épp itt az ideje, hogy oda is ellátogassunk.
Először is: csak óvatosan a toszkán város nevének kiejtésével! Segítek, a helyes verzió: „Píza”. Minden egyéb megoldást kéretik mellőzni. ;)
Az egyik fapadosnak, a Ryanairnek már régóta közvetlen járata van Pisába Budapestről. Én annak idején, még ösztöndíjasként (2003-2004) nem egyszer megtettem a 16 órás utat Firenzébe busszal, majd onnan vonattal tovább a végcél felé. Ma már ennél azért egyszerűbb az utazás, és hidd el, érdemes ide látogatni. A legjobb időszak a tavasz vagy az ősz, nyáron már túl meleg van, télen meg, bár hideg nincs, sokat esik az eső, úgy nem annyira kellemes a városnézés.
És hogy mire számíts? Én mindig nagyon szerettem Pisát. Számomra a makulátlan, gyönyörűen kéklő eget jelenti, a magasra, a felhők közé törekvő tengerparti fenyő (pino marittimo) zöld koronáját, valamint a Csodák terének (Piazza dei Miracoli) vakítóan fehér, a napfényben ragyogó márványát. És persze az itteni toszkán dialektus vidámságát, ami akkor is megmosolyogtat, ha igazából semmi viccesről nincs szó. Meg a nagypapit, aki biciklivel, fütyörészve, dudolászva hozza-viszi unokáját az oviból, isiből.
A turistáknak persze a legnagyobb vonzerőt a Csodák tere jelenti, itt található a világhírű Ferde torony, a pisai katedrális, a keresztelő kápolna és a Camposanto, a történelmi jelentőségű temető. Ezen kívül azonban még számos nevezetesség várja a látogatókat: a Lovagok tere (Piazza dei Cavalieri), a Borgo Stretto, ami az egyik központi sétálóutca, a Lungarno (az Arno folyó melletti út) számos arisztokrata palotával, nevezetes templomokkal, régről ránk maradt hidakkal. Olyan művészek alkotásaiban gyönyörködhetünk, mint Donatello, Giorgio Varasi vagy Andrea, Nino, Nicola és Giovanni Pisano.
Otthon annyira nem ismertek, de két világhírű iskola is található itt: az egyik a Scuola Normale, ahol kiváló elmék tanultak, például a Nobel-díjas fizikus Enrico Fermi és Carlo Rubbia, vagy a volt olasz köztársasági elnök, Carlo Azeglio Ciampi. A másik kiemelkedő intézmény a Scuola Superiore Sant’Anna, innen főként ismert politikusok kerültek ki, valamint gazdasági szakemberek, jogászok. Mindkét rendszer alapját Napóleon teremtette meg a nagy francia école-ok mintájára 1810-ben.
Azon gondolkozom, hogyan is foglaljam össze Pisával kapcsolatos élményeimet úgy, hogy ne kelljen egy regényt írnom, mégis tartalmas legyen a cikk. Ezzel a feladattal már sokszor szembe kellett néznem, nem egyszerű megoldást találni. Talán segítene, ha több hozzászólást kaphatnék a részedről, amiben leírod, mi tetszett, mi nem, ez irányvonalat jelentene a további bejegyzésekhez. Mit szólsz? :)
Most úgy döntöttem, azokra az információkra koncentrálok, amiket nehezebben találsz meg máshol az interneten, főleg nem magyarul.
Kezdjük a legismertebb látványosságnál. A 11. századtól kezdték el építeni a ma Csodák terének nevezett terület épületeit, elsőként a székesegyházhoz fogtak neki (1063). Erre az időre tehető a város felemelkedésének kezdete, ami a 12-13. századokra érte el tetőpontját. Pisa, ami akkoriban közvetlenül a Tirrén-tengeren feküdt, a Négy Tengeri Köztársaság egyike lett Genova, Velence és Amalfi (Nápoly) mellett. A négy köztársaság természetesen kellőképpen utálta egymást, rivalizálásukat a mai napig őrzi (szerencsére barátságosabb formában) a regata delle repubbliche marinare, azaz a tengeri köztársaságok hajósversenye, amit minden évben más egykori köztársaságban rendeznek meg. Pisára utoljára 2013-ban, tavaly esett a sor. Én a 2009-es kiadást láttam, amit a város védőszentjének, San Ranierinek a napján rendeztek meg júniusban. Akkor Pisa nyert, de egyébként az összesítésben messze Velence a legelső 32 eddigi győzelemmel.
Vissza a témánkhoz. A helyi legenda úgy tartja, hogy az ördög semmiképpen nem akarta, hogy a Szűz Máriának dedikált templom a Csodák terén elkészüljön, ezért éjjel mindig lerombolta azt, amit az emberek nappal felhúztak. Egyszer az éjszaka sötétjében megmutatták nekem is azt a helyet, ahol az ördög karmai a mai napig látható nyomokat hagytak a falakon. :) Valójában csak arról van szó, hogy csaknem ezer évvel ezelőtt a kőépületeknél nem nagyon terveztek előre az építészmesterek, kísérletezgetve, amolyan próba-szerencse alapon dolgoztak, ami bizony nem mindig váltotta be a vérmes reményeket.
A dóm belsejében korinthoszi oszlopok vannak, amelyeket Palermóból hoztak haza a lelkes pisai „kereskedők” 1064-ben, egy szaracénok elleni győztes tengeri csata után. Ha már arra jártak, igazán érthető, hogy haza óhajtottak vinni néhány apróbb szuvenírt, és mivel sörnyitó és hűtőmágnes akkoriban még nem volt, az oszlopokra esett a választásuk. Egyes források szerint az egész székesegyház a Palermónál szerzett zsákmányból épült fel, de ez azért lehet, hogy költői túlzás.
Ami a keresztelőkápolnát illeti, az egyik legnevezetesebb belsőépítészeti elem az oroszlánokkal díszített szószék, mely Nicola Pisano kezét dicséri (1255-1260). Replikája megcsodálható a moszkvai Puskin Múzeum főépületében is.
A Ferde torony építése 1173-ban kezdődött, és eltartott jó kétszáz évig. Egyrészt a talaj süllyedése miatt már az építkezés közben elindult a folyamat, melynek köszönhetően a torony ferde lett, másrészt a pisaiaknak fontosabb dolga is akadt, szakadatlanul háborúztak Genovával, Luccával, vagy Firenzével, ami pedig költséges mulatság, kimerítette a város kasszáit. Első körben három emeletet húztak fel, ekkor már látszott, hogy a talaj nem fogja bírni a rá nehezedő súlyt, dőlni kezdett az építmény. Így mikor később folytatták a munkát, úgy húzták fel a további szinteket, hogy valamelyest korrigálják a hibát. Ennek köszönhetően, ha a torony valami csoda folytán egyszer csak kiegyenesedne, akkor sem állna merőlegesen a talajon, mert enyhén banánformája van.
Szintén helyi legenda, hogy amelyik diák a diploma megszerzése előtt felmegy a toronyba, az soha nem fejezi be az egyetemet. Szerintem ezt a történetet az inspirálta, hogy a jegy elég drága, ma 18 euró, amit „hasznosabb” dolgokra is elkölthet a pénztelen ifjúság. Mindenesetre a kifogás jó, majdnem hihető, nem?
Pisa hanyatlása 1284-ben indult meg, amikor rettenetesen kikaptak a genovaiaktól Meloriánál tengeri csatában. Erre az időszakra tehető egy újabb legenda születése, Ugolino della Gherardescáé. Gróf Ugolino a pisai arisztokrácia ismert képviselője volt, aki számos fontos pozíciót betöltött élete során. 1284-ben a genovaiak elleni vereség után megkapta a prima podestá tisztségét (amolyan polgármesterféle), majd 1286-ban a nép kapitánya (capitano del popolo) lett. Azt remélték, hogy a maradék két ellenféllel, a hagyományosan guelf (pápapárti) Firenzével és Luccával Ugolino, mint a pisai guelf-párt egy tagja, jobban kiegyezik majd. (Talán mondanom sem kell: Pisa tradicionálisan ghibellin volt, azaz a szentatyával szemben a német-római császárt támogatta.). Valami miatt azonban a terv rosszul sülhetett el, és 1289-ben Ugolinót, fiait és unokaöccseit bezárták a Muda-toronyba, ahol hagyták őket éhen halni. A szóbeszéd szerint (lásd Dante Isteni színjátékát) Ugolino nem egykönnyen adta fel a harcot. Halála előtt még puszta kézzel megölte és feltrancsírozta saját fiait, hogy azok húsából táplálkozzon.
A Muda-torony maradványait, ami a 13. századtól az Éhség tornya nevet is viselte, ma az Óra-toronyba (Palazzo dell’Orologio) építve láthatjuk a Lovagok terén (Piazza dei Cavalieri). Az Óra-tornyon az időmérő szerkezetről azt a képtelenséget mesélik, hogy Ugolino halálakor megállt (holott akkor még nem is létezett). Ezt szintén a sötétség beállta után szeretik mesélni hiszékeny, babonás diáklányoknak.
Egyébként a firenzeiek, a luccaiak és a pisaiak között sokáig nem szűnt meg a háborúskodás, végül Firenze került ki győztesen a harcokból, és Pisa is uralma alá került 1406-ban. Állítólag az ellenségeskedés közepette gyakran eldurvultak a felek, egy alkalommal a firenzeiek például összefogdosták az összes pisai leányzót és nőt, akikre rá tudták tenni a kezüket, és mindegyikük arcát kardvágással csúfították el. Szép eljárás, mondhatom. Tényleg mindent szabad háborúban és szerelemben?
Ha már a Lovagok terén járunk, nézzünk itt is körül egy kicsit. Az említett Óra-torony igazából a Szent István lovagrend kórháza volt a 16. századtól, a tér mai elnevezése is őket idézi. Ha vele szemben állunk, jobb kéz felől van a Karován-palota (Palazzo della Carovana), ami a lovagrend székhelye volt, a 19. század elejétől máig a Scuola Normale működik itt. Előtte található a I. Cosimo de Medici szobra, akiben az első toszkán nagyherceget tisztelhetjük (élt 1519-1574). Ha ismét jobbra nézünk, a Szent István lovagrend templomát vehetjük szemügyre. További épületek a téren: a Tizenkettek tanácsának palotája, Palazzo del Collegio Puteano, San Rocco temploma.
Ha elindulunk a Via San Fredianón a térről, először megtekinthetjük a jogi kar egy épületét, ahol én is sok okosságot hallgattam kb. tíz évvel ezelőtt. Folytatva utunkat kiérünk az Arno folyóhoz. Itt ismét fejest ugorhatunk, na, nem a vízbe, ami hihetetlenül szennyezett, hanem a történelembe. A Lungarno különböző szakaszain számos palotát láthatsz, például a Királyi Palota épületét, ahol múzeum működik. Itt beszélt először Galileo Galilei az akkori toszkán nagyhercegnek az égitestekről, amiket messzelátójával felfedezett. A másik oldalon, a Lungarno Gambacortin kicsit srégen van a Tövis Szent Máriája templom, egy kis ékszerdoboz, ami sok más épülethez hasonlóan a gótikus stílus jegyeit hordozza (13. század). A Lungarno Medicin van a Medici palota, ami ma a prefektúra épülete, de elég ramaty állapotban volt szegény, amikor utoljára láttam. A ház eredetileg a pisai Appiani család birtoka volt, amíg Piero de Medici (Il Gottoso, a Köszvényes) meg nem vette tőlük 1446-ban. Az ő fia, a sokak által tisztelt Lorenzo Il Magnifico (a Nagyszerű) is sok időt töltött itt, mikor nyavalyáit jött kúrálni a tengerpartra.
Az Arno partja egyébként minden évben egyszer, június 16-én este különös arcát mutatjal – a Luminara alkalmával gyertyafény árasztja el a Lungarnót a város védőszentjének, San Ranierinek a tiszteletére, alkalmanként úgy százezer darab. Az ünnepségek elengedhetetlen része ma már a tűzijáték. Érdemes egyszer megnézni ezt a látványosságot, az épületekre kitett lámpácskák imbolygó fénye, valamint visszatükröződésük a folyó vizében szuggesztív élményt nyújtanak, időutazásra invitálnak a régi időkbe.
Rengeteg mindenről tudnék még mesélni, de már így is a blog történetének leghosszabb cikkét sikerült összehoznom, így inkább most megállok. Az biztos, hogy ma jót nosztalgiáztam. Remélem, te is élvezted az utazást, és kedvet kaptál arra, hogy felkeresd ezt a meseszép városkát az Arno partján. Azt hiszem, nemsokára én is visszatérek turistaként. Megéri.
Szinte hihetetlen, de Pisáról egyetlen saját képet találtam, a többi úgy néz ki, elveszett a költözések során.
A csatolt képet alkotó fotók közül a Csodák terét ábrázoló saját.
A többihez kapcsolódó linkek:
Luminara:
https://conversations.wfmagazines.com/enjoy_life/luxury_travel/article/regatta_ranieri/
Lungarno, Ponte di Mezzo:
http://commons.wikimedia.org/wiki/File:Lungarno,_Pisa_-_middle_bridge.JPG
Piazza dei Cavalieri:
