Van nálunk egy kis bonyodalom. Kisebb felfordulás. Amolyan katasztrófahelyzet féle.
Az egész múlt vasárnap kezdődött, mikor lefekvéshez készülődve hirtelen azt halljuk, hogy csörög a telefon. „Biztos otthonról valaki, hiszen ki hívna minket innen este fél tizenegykor? Vasárnap?”
Nem otthonról voltak, a lakás tulajdonosa volt, és nem akarok válogatósnak tűnni, de az első senárió valahogy jobban bejött volna. Ez az érzés csak erősödött bennem, mikor a tulaj közölte, útban van felénk egy vízvezeték-szerelő, engedjük be. Mi van? Az alattunk levő lakásban beázás van, folyik a plafonról a víz, jön a magyarázat. Na ne.
Andris felveszi a kis zöld, susogós melegítőjét, a papucsát, meg a legudvariasabb mosolyát, és leballag megszemlélni a harci övezetet. Nos, az alattunk levő néni éppen akkor ért haza a hétvégi házából, és a konyhában a szekrényen egy tenyérnyi víz fogadta. Az egyik sarokban beázás nyomai, de vízesés sehol.
Megegyeztünk, hogy elég lesz a szerelőt másnap reggelre iderendelni, mindenki menjen nyugodtan aludni. Vagy ahogy tud.
Az lett a verdikt, hogy a vízvezetékeket bizony ki kell cserélni, mert öregek. De nem kell izgulni, az egész megvan 2, azaz két nap alatt. Vágjunk bele. Mikor kezdenek neki? Holnap. Nem jó, a szerda munkaszüneti nap, és ne bontsák le a fürdőt, ha utána egy napig minden áll. OK, akkor csütörtökön.
Kicsit izgultam, mert valami a hátsó kisagyam táján csak azt mormogta folyamatosan, hogy ilyen munkálatok nem két napig szoktak tartani, de hát ki szokott a kisagyára hallgatni. Én nem. Lehet, hogy kellene.
Az egész sztorihoz hozzátartozik, hogy június 30-án egyébként is költöztünk volna. Az még két hét. A másik nem elhanyagolható dolog az, hogy jövő hét pénteken viszont jönnek hozzánk látogatni Andris anyukája és húga. Szóval csöppet feltorlódtak itt az események.
Másik lakást még nem találtunk. Kicsit nehéz úgy, hogy minden második apartmannál, amit szívesen kivennénk, oda van írva, hogy csak szlávoknak adják ki. Tök barátságos.
Mindegy, keresünk. Ez az egész helyzet persze arra is jó, hogy megismerkedjünk néhány nagyon aranyos emberrel, akik segítenek nekünk válaszolni a hirdetésekre, fordítanak, tolmácsolnak nekünk. Hálás köszönet érte, nélkülük még nagyobb bajban lennénk.
Lassan eltelt a kedd, meg a szerda is. Csütörtökön jöttek a szerelők. Nézegetnek, nézegetnek, lassú csöppekben elkezd folyni az izzadság a homlokomon, mikor közlik, a konyha is áldozatul fog esni, nem csak a fürdő. Mégis meddig tart ez az egész? Hát, azt, kérem, nem lehet tudni. Talán egy hét. Miután fél óra nézegetést követően így jelentősen romlott a helyzet, elmentek megvenni a szükséges kellékeket, mondván, két óra múlva itt vannak. És aznap hány óráig szándékoznak dolgozni? Úgy délután ötig, hatig. Jó.
Négy óra múlva jöttek vissza, akkor volt fél három. Mondták, hogy éhesek, ez érthető. De azt is mondták, hogy most ők négyig esznek, utána meg már majdnem vége a munkaidőnek, ma már nem állnak neki, nem érdemes. Majd holnap visszajönnek. Azért persze a cuccot itt hagyták, nehogy elfelejtsük, mi vár ránk.
Nos, ez a holnap ma van. Visszajöttek. És szépen lassan kezdem ténylegesen felfogni, mit is jelent ez az egész a gyakorlatban. Nincs víz. Van zaj, meg kosz. Folyamatosan csöngetnek, ki-be járkálnak a nagy, orosz emberek. Én meg még fogat sem tudok mosni, WC használata kizárt, inkább nem is iszom, hogy ne kelljen pisilnem.
Közben persze égnek a vonalak, próbáljuk megtalálni azt, akinek elfogadható a lakása, és hajlandó kiadni azt egy Magyarországról, az Európai Unióból ideszakadt házaspárnak. Egyelőre nincs szerencsénk.
Úgy érzem, folytatás következik.
