Nos, van egy-két anekdota, ami az orosz (vagy mondjunk inkább azt, hogy közép/kelet-európai?) pincérek attitűdjével kapcsolatban kering, főleg még a kilencvenes évekből.
Az ideérkező nemzetközi étteremláncoknak persze fontos volt, hogy ugyanazt a szolgáltatást nyújtsák a kedves ügyfél felé, ami nyugaton megszokott: udvarias, mosolygós felszolgáló, aki a fizetővendég minden gondolatát lesi. Az ittenieknek viszont ez a koncepció teljesen idegen, mondhatni érthetetlen volt. „Minek mosolyogjak, ha nincs kedvem hozzá? Ez csak egy munka.”
Állítólag még az is megesett, hogy az éhes turista az étteremhez érve megdöbbenve tapasztalhatta, hogy az „ebédszünet miatt zárva”.
Nem tudom, hogy ennek a sztorinak mekkora a valóságalapja, és azt sem, hogy mentek itt a dolgok húsz évvel ezelőtt.
Azt viszont már én is tapasztaltam nem egyszer, hogy egyes vendéglátóhelyeken egyáltalán nem azért jut egy kliensre egy pincér, hogy minél flottabbul menjen a kiszolgálás, hogy hamar megkapd az étlapot, felvegyék a rendelést, kihozzák az ételt, majd a számlát, nem. Hanem azért, hogy a felszolgáló személyzet tagjai minél kellemesebben elbeszélgethessenek egymással.
Nem ritka, hogy az egyikünk már megeszi az ételt, mire a másikunknak kihozzák a tányérját. Az sem, hogy a pincér valahogy hirtelen túl lelkes lesz, és már akkor leszedi az asztalt, mikor az utolsó falat még a számban van, ne adj Isten a villámon.
Szóval érdemes azért egy kicsit lejjebb venni az elvárásokból. Vagy sokáig kell keresni azt a bizonyos nagy betűs Éttermet, és jó mélyen belenyúlni a zsebbe, mert a különleges elbánást persze meg kell fizetni. Ez is egy megoldás lehet.
Ez az érem egyik oldala.
Nézzük meg azt is, mennyit keresnek a pincérek, amiért még mosolyogniuk is kellene. Körülnéztem egy kicsit az interneten, úgy tűnik, a belvárosi éttermek is csak 30 000 rubel körüli havi nettót kínálnak egy kezdő pincérnek. Vannak azonban olyan helyek is, amik ennek a dupláját hajlandók fizetni, itt persze már a munkavállalóval szembeni elvárások is komolyabbak. A centrumon kívül a 60 000 rubeles ajánlatok száma radikálisan csökken, és már a 30 000 rubel is magas elvárás. Persze ez otthon forintban egy szép fizetés volna (210 000 Ft), de ha megnézed a 2013. február 26-i bejegyzést (Mindennapok – árak Moszkvában, http://elet-uton.blog.hu/admin/post/edit/5106906), akkor azért hamar világossá válik, hogy itt a 30 000 rubelből a havi albérletedet sem tudod kifizetni. A külvárosban sem.
És mi a helyzet a borravalóval, mint kiegészítő jövedelemmel?
A borravaló szintén csak a rendszerváltás után jelent meg ezen a vidéken. Egyrészt a szovjet érában nem volt különösebb különbség a fizetések között. Olvastam olyan véleményt is, hogy a pincér még különleges előnyöket is élvezett: szinte korlátlan hozzáférése volt ételhez, italhoz, amit a kommunista Oroszországban nem sokan mondhattak el magukról. A felszínen mindenki egyenlő volt, a gyakorlatban azonban nagyon sokat számított, ki mennyire volt közel ahhoz a bizonyos húsos fazékhoz, az éttermekben pedig azért elég közel voltak hozzá, szó szerint. Ez az állás tehát mondhatni irigyelt előnyöket biztosított betöltőjének, ezért az embereknek eszükbe sem jutott, hogy még borravalót is adjanak. Éppen ezen okok miatt sokáig tartotta magát a hozzáállás, miszerint „Azért kapja a fizetését, hogy dolgozzon. Minek adjak neki én is plusz pénzt?”
A kilencvenes években azonban ez is, mint annyi minden más, megváltozott. Már nem kapcsolódnak az álláshoz különböző privilégiumok. Egyre több nő dolgozik a szektorban, ami lejjebb nyomja a fizetéseket, ahogy a sok, a környező ázsiai országokból érkezett bevándorló is. (Az egyik orosz ismerősöm nem túl kedvesen „strange-istaniaknak” hívja őket.)
Tehát éppen úgy, mint az USA-ban, a pincér itt is szinte csak a borravalóra tud támaszkodni, ha tényleg meg akar élni a fizetéséből. Ami viszont különbözik az USA-hoz képest, az éppen a szolgáltatás minősége. Ő nem akar úgymond parancsra mosolyogni, mi meg nem akarunk borravalót hagyni, ha pofákat vág ránk a pincér, vagy ha úgy vágja le elénk a tányért. A kör bezárult.
Mára azért már eléggé elterjedt a borravaló, vagy, ahogy itt mondják, a „teára való” (чаевые, на чай), bár a szüleink generációja gyakran azért még mindig a keményebb vonalat képviseli, és nem hagy semmi pluszt. Az átlag a tíz százalék, ennél persze lehet többet is adni, ha a szolgáltatás különösen jó volt. A két év alatt, mióta itt vagyunk, előfordult már, hogy nem kapott semmit a felszolgáló, mert kifejezetten udvariatlan volt (lásd fenn), és az is, hogy megadtunk a 15-20%-ot (az angol ismeretét mindig díjazzuk).
Néhány étterem automatikusan kiszámlázza a felszolgálás költségeit százalékosan (ez is 10% szokott lenni), de azért ez nem annyira elterjedt. Olyan helyen is voltunk már, ahol köszönetképpen kihoztak nekünk egy kis pohár szorbettet, miután látták, hogy hagytunk borravalót. Ide persze többször visszatértünk azóta, olyan jólesett a figyelmesség.
A baj érzésem szerint alapvetően az, hogy elfelejtettük, mi is a borravaló valódi értelme, célja. Nem csak itt, otthon is. Sokan úgy gondolják, az egyszerűen jár, holott ez nem így van. Azért - mint általában mindenért - meg kell dolgozni. Kedvességgel, odafigyeléssel, udvariassággal. Akinek nem esik jól mosolyogni, az válasszon más szakmát. Vagy ne csodálkozzon, hogy felkopik az álla.
Holnap egy-két konkrét tapasztalatról is beszámolok majd, úgyhogy tartsatok mindenképpen velem! További szép napot!
