Ahogy ígértem, most annak történetét osztom meg veletek, hogy is vittük ki túramotorunkat Moszkvába 2012 áprilisában.
Amikor ugyanis kiderült, hogy Andris egy éves szerződését meghosszabbítják, eldöntöttük: még egy évet nem leszünk kétkerekű nélkül. Mivel azonban otthon körülbelül feleannyiba kerülnek a járgányok, amelyek nálunk szóba jöhettek, így egyértelmű volt, hol vásárolunk.
A következő cikk egyébként hamarosan megjelenik a MotoRage című újság hasábjain is.
1. 1. nap
„A feladat adott volt: kivinni a Magyarországon vett mocit Moszkvába, ahol jelenleg élünk. Megoldás? A „rengeteg” kínálkozó lehetőség közül végül a Tiszaföldvár-Lviv-Kijev-Briansk-Moszkva útvonal mellett döntöttünk. Miért? Jó kérdés… Azt terveztük, hogy 4 nap alatt futjuk le a közel 2000 km-t, és ezen az útvonalon voltak legjobban elosztva a megállóhelyek – kb. 500 km naponta, teljesen jó, kivitelezhető, és még városnézésre is marad idő, gondoltuk mi.
Mit mondjak, szerintem megdöntöttük a „legtöbb elképedt fej legrövidebb idő alatt” rekordját. Mivel Andrisról már nagyjából tudják, hogy… hát, szeret motorozni, a családtagok, barátok általában hozzám fordultak millió kérdőjellel a szemükben: „És nem félsz?” meg „Ti aztán bátrak vagytok!” (És nem normálisak, tették hozzá magukban.)
Oda se neki, elkezdtünk felkészülni az útra. A csomagolással nem volt gond, hamar ment, adott volt két oldaltáska meg egy hátizsák, és mi nagyon tudunk sok cuccot kevés helyre pakolni, van már benne gyakorlatunk. Szállás. Lvivben találtunk interneten egy szép hotelt a központban, ukrán viszonylatban jó áron. Úgy döntöttünk, Kijevben a couchsurfing.org oldalon keresztül felvesszük a kapcsolatot szimpatikus utazókkal, akik tudnak nekünk helyet biztosítani egy éjszakára. Szerencsére Konstantin, egy ottani motoros szinte azonnal válaszolt, hogy hozzá mehetünk, így ez is meg volt oldva. Brianskra is a kijevihez hasonló volt a tervünk, de végül onnan nem jött pozitív visszajelzés az indulásig. Sebaj, majd lesz valahogy. Lépjünk tovább.
Mivel új volt a motor, le kellett tesztelni a nagy út előtt, hogy reagál váratlan helyzetekre, például ha rossz üzemanyagot teszünk bele. Megvolt. Aztán azt is fontos tudni, meddig bírja a benzin, miután először kigyullad a jelzőfény. Ez is kiderült, mikor Budapestről Kecskemétre menet egyszer csak leállt a járgány az autópályán. Röpke két kilométer séta a tűző nap alatt teljes bőrszerkóban a legközelebbi benzinkútig, és ez a lecke is mélyen az agyunkba vésődött.
Nincs probléma. Tovább.
2012. április 28-án szombaton indultunk reggel fél tíz körül. Integetés, sok-sok „Vigyázzatok magatokra”, és már miénk is az országút. Debrecen, Nyíregyháza, és hipp-hopp megérkeztünk Záhonyba, a határra. Nem volt semmi gond, itt is begyűjtöttünk egy „Ti aztán bátrak vagytok!” felkiáltást a határőrtől, azt hozzácsaptuk a többihez. A magyar oldalon ki kellett tölteni egy nyomtatványt a motor adataival egy példányban, amit meg is tartottak maguknak. Az ukránok csak a rendszámot írták rá egy cetlire, azt odaadták, majd a következő poszton el is vették. Ennyi. A kétkerekűvel előre engedtek minket, még csak sorba sem kellett állni.
Azt biztos tudjátok, hogy magyar állampolgárként vízum nélkül át lehet menni Ukrajnába, és 90 napig ott is lehet tartózkodni. Arra kellett csak figyelnünk, hogy mindenki ügyesen pecsételjen be az útlevelünkbe, hogy bizonyítani lehessen, mikor és hol léptük át a határokat.
OK, itt vagyunk Ukrajnában. Gyönyörű a vidék, tekergünk a hegyek között a patakokkal, az út mellett emberek művelik a földet, bocik, lovak legelnek, kisgidák ugrándoznak. Néha kifordul egy-egy szekér, vagy traktor mellénk, de hamar elhagyjuk őket, jó az aszfalt, előre!
Majdnem 50 kilométert sikerül megtennünk, amikor Munkácshoz érve nagyon lelkes lettem a vár látványától. Lelkesen mutogattam férjemnek, hogy nézze ő is, milyen szép, erre meg is állunk… épp egy rendőrposzt előtt. Ott, ahol (a rendőrök szerint legalábbis) nem lehetne. Rövidre fogom, 1000 hrivnyát csúsztatott zsebre a közeg. Tanulság: észnél kell lenni, mert ezt a büntetést simán elkerülhettük volna (nem csináltunk semmi rosszat), és a rendőrökkel vigyázni kell, mert valószínűleg nagyon alacsony a fizetésük arrafelé, kell nekik a mellékes. Még kétszer állítottak meg, egyszer Lviv belvárosában („ide vasárnap nem szabad behajtani” – elengedtek minket), és utoljára az orosz határ előtt, ott 96-tal mentünk az 50-es táblánál (800 rubel, ott már hrivnyánk nem volt, nem baj, nem válogatósak, még dollárban is naprakészen kiszámították nekünk az árfolyamot).
Munkács után valahogy hirtelen csökkent a táj szépsége, fényképezni sem volt kedvünk, csak hajtottunk tovább Lvivig. Ottani idő szerint (GMT+2) hatra megérkeztünk a szállodába (George Hotel, http://www.georgehotel.com.ua/), átvettük a szobát (szigorúan nem dohányzó, ezt az ukránoknál külön kérni kell), lefürödtünk, és mentünk vacsizni. Állítólag Lvivben isteni ukrán fogásokat kínáló vendéglők vannak. Mivel azonban férjuram több hónapot élt Kijevben, és valahogy nem bírta megszeretni az ottani ízeket, mi inkább a Veronika étterembe mentünk a Sevcsenka Prospektre (http://www.tripadvisor.com/ShowUserReviews-g295377-d953333-r116516544-Veronika-Lviv_Lviv_Oblast.html), ami 10 perc sétára volt a szállásunktól. Nem bántuk meg, a pincérek helyes népviseletben voltak, mosolyogtak, kedvesek voltak, még angolul is beszéltek valamicskét. Az étel nagyon finom volt, inkább olaszos stílus, és még ajándék fagyit is kaptunk a végére. Az egész került két főre 7000 forintba borravalóval együtt. Nálunk ötösre vizsgáztak.”
Holnap tovább vándorlunk az Ukrán utakon, tarts velünk!
