Most már két hete itt vagyunk Ausztriában, de az időjárás nem sokszor kényeztetett minket napsütéssel, amolyan igazi nyári idővel. Ahogy hallom, ez otthon sincs másként. Ezért a látogatást Hellbrunn kastélyába mindig csak halogattuk. Ez a 17. században épült palota a vízi játékairól híres, meg csodálatos kertjéről, az ilyesmit meg jobban szeretjük szép időben megnézni, ugyebár. Nos, ha erre vártunk volna, azt hiszem, idén nem lett volna szerencsénk megismerkedni Marcus Sitticus hercegérsek sajátos humorának termékeivel. Ezért szombaton végül elindultunk, lesz ami lesz alapon.

A birtok Salzburgtól délre található, az állatkert közelében. Nem nehéz ráakadni, mindenhol ki van táblázva, mint a város egyik legnagyobb nevezetessége. Ahogy arra már utaltam, az építkezést Marcus Sitticus von Hohenems salzburgi hercegérsek megbízásából kezdték meg. Sitticus 1612-ben börtönöztette be nagybátyját, Wolf Dietrich von Raitenaut, aki aztán 6 évvel később fogságban halt meg a salzburgi várban. Maga Sitticus szinte azonnal fontos építkezési projektekbe kezdett, nekiállt a katedrális barokk stílusban való felépítésének, egy évvel később pedig a hellbrunni munkálatok is elindultak. Az utóbbi az olasz származású építész, Santino Solaris nevéhez fűződik. (Ugyanő vette végül át a székesegyház terveinek kidolgozását is a szintén olasz Vincenzo Scamozzitól.)

Marcus Sitticus maga is részben olasz származású volt, hosszú ideig élt is a napfény országában. Minden kétséget kizáróan ismerte a Milánótól északkeletre, Lainate községben található Villa Littát, melynek kertjében szintén játékos szökőkutak várják a nagyérdeműt. A konstrukció mintegy harminc évvel előzte meg Hellbrunn vízi játékait, így valószínűleg annak inspirációjául szolgált.

A kastély maga nem különösebben nagy, bár tekintetbe kell venni, hogy csak nappali tartózkodásra volt berendezve, hálóhelyiségeket nem is alakítottak ki benne. A meglevő termeket fogadásokra, bankettekre, szórakozásra, a vendégek elkápráztatására használták. Az audioguide, amit a 10.50 eurós belépőért kapunk, érdekes történetekkel szórakoztat minket a 30-40 perces túra alatt, miközben egyik szobáról a másikra vándorlunk. A falakat több helyen valamilyen okból különlegesnek számító állatokról és növényekről készült képek díszítik, amelyek egykor a hercegérsekek tulajdonát képezték. Ilyen volt a hatalmas albino szarvas festménye, amit az akkori uralkodó kapott a svéd királynőtől, Krisztinától (szintén valamikor a 17. században). Számomra leginkább az volt fura, hogy a gyűjteményben helyet kapott egy nagy napraforgófej ábrázolása is – abban az időben ez a növény abszolút ritkaságnak számított, hiszen viszonylag nemrég került erre a vidékre a messzi Peru területéről. Hogy a „közönséges” kis szotyivirág mekkora tiszteletnek örvendett akkoriban!

Hellbrunn igazi nevezetességei azonban a vízi játékok. És méltán. Bár vonakodva oldalogtunk kapujához, végül nagyon örültünk, hogy részt vettünk a túrán. Ehhez idegenvezetőt biztosítottak, nem a már megszokott audioguide-ot – és erre jó okuk volt, mint az később kiderült.

Az első nevezetesség a kertben a híres bankettasztal. Egy kőből készült alkalmatosságról van szó, ahol nyaranként, kellemes környezetben folyt a dínom-dánom, eszem-iszom. Aztán a vigasság vége felé a vicces hercegérsek gondoskodott róla, hogy vendégei ne csak átvitt értelemben legyenek elázva – egy titkos kapcsoló segítségével elindította a székekbe, és az asztal környékére beépített spriccelőket, csiklandós kis vízsugarakat irányítva ezzel a társaságra. Nem csak a szem nem maradhatott szárazon. Valahogy eszembe jutottak a gólyatáborok vizes pólós játékai... ;)

Erről persze minden jól értesült turista tudhatott, hiszen gyakorlatilag az összes Hellbrunnról szóló kiadvány foglalkozik az asztallal. Igen ám, de valahogy elfelejtik megemlíteni, hogy ugyanezzel viccel meg mindet, látogatókat a kísérőnk is, váratlanul bekapcsolva az ösvények mellett, vagy a falra szerelt szobrokba elrejtett spriccelőket! Hát ezért nem volt ide elég a gépi idegenvezetés!

Az egész nagyon jó móka volt. Éppen elnéző mosollyal figyeltem, ahogy a gyerekek nevetve futkároznak a vízsugarak alatt, amikor hirtelen én is kaptam egy löketet hátulról, teljesen váratlanul. Szóval csak óvatosan a kamerákkal, fényképezőgépekkel, jobb őket biztonságba helyezni, vagy eleve vízálló változatukkal felszerelkezni.

A lényeg, hogy az egész kert egy nagy mulatság. Van itt hidraulikával hajtott színház (1750-ből), amelynek 200 fafigurájából 130 mozog, közben víziorgona szól, Mozart Don Giovannijából adva elő egy részletet. Tátott szájjal bámulod az előadást mindenről megfeledkezve, amikor hirtelen egy oldalról, felülről, vagy hátulról érkező víznyaláb emlékeztet rá, hol is vagy. Gyanútlanul mész át a mesterséges barlangban az egyik teremből a másikba, amikor hirtelen vizes lesz a lábad – ismét egy vízsugár. Elég hamar megtanulod, hogy rendesen körülnézz, odafigyelj, hova lépsz.

Az egészet a területen található rengeteg természetes forrás teszi lehetővé, amit aztán a 17. századi mérnökök zseniálisan alkalmaztak játékaik kialakításánál. A mai napig az eredeti, áram alkalmazása nélküli rendszer működik, csak a csövek készülnek rozsdamentes fémből az eredeti faszerkezetek helyett.

Mi nagyon élveztük a kastélyban töltött másfél-két órát. Igaz, közben az égiek is becsatlakoztak a buliba, és ránk küldtek ráadáskén egy kis esőt is, úgyhogy gyorsan újra kellett kalkulálnunk a programunkat. Eredetileg mozit terveztünk Hellbrunn után, ehelyett azonban haza kellett autóznunk átöltözni, megszárítkozni. De ilyen élményben még soha nem volt részünk, és az biztos, hogy erre mindig emlékezni fogunk.

Külön köszönet Szélerőműnek, aki a Salzburg, barokk ékszerdoboz Európa közepén című bejegyzés kommentjeiben ajánlotta Hellbrunnt!

http://elet-uton.blog.hu/2014/08/18/salzburg_barokk_ekszerdoboz_europa_kozepen#comments